2019. 04. 22. Mozgó Világ 2005. július, 31. évf. 7. sz. - EPA
Negyven éve kialvatlannak látom. Álmos tekintettel néz maga körül, mintha nem tudná, hol van, de az álmosság
álca: hiúzként figyel, a legapróbb részletekig rögzít évtizedekre mellékes körülményeket. Tárgyilagos biztonsággal
bármikor mozgósítani képes múltja epizódjait.
Lili valójában Erzsi. IV. éves főiskolás korukban Ide nekem az oroszlánt is címmel tévéműsor mutatta be az
osztályt: Antal Anettát, Balázsovits Lajost, Benedek Miklóst, Benkő Pétert, Gór Nagy Máriát, Jobba Gabit,
Körtvélyessy Zsoltot, Pálos Zsuzsát, Schütz Ilát, Vallai Pétert (remélem, nem felejtettem ki senkit). Monori adásban
közölte, szeretné megváltoztatni nevét Erzsiről Lilire. A kezemben tartott mikrofonnal megkereszteltem: Legyél,
lányom, Erzsi!
És úgy lett. Az ünnepélyes Lili alól mégis kilátszik mindig a hétköznapi Erzsi.
Kétszer láttam munka közben. Iglódi István próbálta a Mikroszkóp Színpadon a Csendesek a hajnalokat. Felújító
próba lévén mindenki tudta a dolgát, sikerrel futott régóta az érzelmes előadás. Monori holdkórosként bolyongott a
parányi színpadon. Lekésett, szöveget vétett, korábban indult, későbben szólt, máshol járt a feje. Elmerült
önmagában. Csöndben arra gondoltam, megfojtottam volna régen, vagy fejbe ütöm tehetetlen mérgemben
dekoncentráltsága miatt.
Baross utcai bérház udvarán forgatták Palotai Boris Pótfelvétel című tévéjátékát. Monori dolga az lett volna
aznap este, hogy bejön balról a kapun, megáll a krétajelben, elmond egy mondatot, továbbindul, körben a gangok
koszorúzta alsó-középosztályi udvaron, kulccsal benyit a földszinti lakásba. Öt ismétlés. Tíz ismétlés. Húsz ismétlés.
Késve indult, túlment a jelen, korábban állt meg. Végre összevágott minden, a gép előtt kellő helyre állt... akkor a
szöveg ment el, elfelejtette, harmadszorra belezavarodott, ötödszörre összeakadt a nyelve. Ismétlés követett ismétlést.
Máriássy Félix mellett ültem felfordított ládán, néztem a reménytelen próbálkozásokat, az elvesztegetett időt. Monori
észre sem vette, hogy föltartotta a forgatócsoportot. „Miért nem ütöd agyon?" - kérdeztem Máriássyt. „Ugyan!" -
felelte, és rágyújtott százhuszadik cigarettájára, flegmatikus nyugalommal kivárta, amíg Monorinak minden összejön.
Aztán szívrohamot kapott.
Két Monorihoz hasonló színészt láttam. Latabár Kálmánt meg Őze Lajost. Magukba mélyedtek a planétán.
Színpadi tömegek várták, hogy kiemelkedjenek álomvilágukból. Látszólag bénán álltak. Agyuk lázasan dolgozott.
Minden gesztus, helyváltoztatás, kiejtett szó összes következményeit végiggondolták. Helyüket keresték a színpadi
világban. Igazságukat.