Kulcs: Szentkirályi utca 4.
Kornis Mihály: Színházi dolgok című kötetében olvasható a „hierarchia” címszó alatt, hogy
Monori Lili, még főiskolás korában eljátszotta Nyilas Misi szerepét, és attól kezdve a rektor,
Nádasdy Kálmán, a korabeli színházi élet félelmetes tekintélye egyenrangú félként tekintett
rá. „Így működik a tehetség arisztokráciája. Mi pedig felnéztünk Lilikére, mint a nagy órára”
– írja Kornis.
Nem sokkal ezután Monori Liliről lemondott a szakma. Kazimír Tháliájából kezelhetetlenség
révén mennie kellett (utolsó cseppként a pohárban Novák Jánossal ment kirándulni délutáni
előadása alatt, szövegét felolvasták, hogy ne kelljen kifizetnie a házat), Zsámbéki kaposvári
színházában is szorított a cipő, rendezőszakon egy évet engedélyezett neki Nádasdy,
mondván, ne legyen közepes rendező, a külföldi mozikarrier lehetőségét pedig belföldön
hagyott fia miatt hagyta kiaknázatlanul. Monori mindezeket nem bánja, csak saját színháza, a
Szentkirályi 4. végét. Azzal viszont mintha életét is lebontották volna. Otthonára és magára
lelt a dohos pincében, évekig érlelt előadásokat, és mióta kiköltöztették onnan, hiába kap
újabb és újabb helyeket darabjai bemutatására, föld alatti menedékétől való megfosztatását
nem tudja kiheverni. Legújabb beavatóestje, a Rókatánc megrázó turistaút Monori múltjában
és jelenében. Megint nem produkció, de ismét vallomás. Halálszínház. A hiány tőle látott
eddig legszebb megfogalmazódása.
Szó esik az alkoholista édesapáról, akit nyolcadikos kora után sosem látott többé, áttételesen
az édesanyáról, a szakmai lebénulásról, a disszidáló férjről, Párizsról, a Szentkirályi utcáról,
gyermekeiről, Székely B. Miklósról és első számú oltalmazójáról, MGP-ről, a nemrégiben
átélt (két) szívrohamról – semmi kertelés, semmi kozmetika, csak a veleje. Zavarba ejtő
kitárulkozás. Sajátos humorral fojtogatja a színházába látogatót. Mosolyt csal az arcokra,
miközben zsigerekig ciánozza a jókedvet. Úgy döfi magába a kést, hogy hegye a néző szívét
is megbökje. Hogy miértekre próbál választ keresni, lezárni szeretne szakaszokat, vagy épp
emlékezni rájuk, nem tudni. A Szentkirályira inkább emlékezni.
Éless Béla – Monori színházának vissza-visszatérő játékosa – egy másik családtag, Horváth
Sándor közös színházcsinálás ihlette szakdolgozatát lebegteti. Kérdéseket idéz belőle
Monorinak, aki már akkor felelt rájuk, de az igazi válaszokat még ma sem tudja. Székely Rozi
szárazon ismerteti a Szentkirályi pince alaprajzát, hol volt a levezető lépcső, egyik terem-
másik terem, hol, melyik előadás ment, hogy röpködött Totyi. Tárgyilagossága a
sírkamrákban tárlatvezetőkéhez hasonlatos. Stork Natasával játékosan embert hímeznek
virsli-fűzérből, báboznak, trancsíroznak, majd az egészet felfalatják a kutyával. A bizarr
kézimunka Monori esküvőjét villantja fel elsőként.
Ki Totyi?
Egy lábatlan kacsa. Sok évvel ezelőtt, egy disznóvágás alkalmával, anyja után, testvérei
körében kitotyogott a novemberi hidegbe. Egy kisfiú felvette és kabátja belső zsebéből
készített neki fészket. A többi mind halálra fagyott, de emez sem úszta meg nyomtalanul a
sétát, hamarosan leesett mind a két lába. Monori a Matinéban úttörőruhát adott rá. Totyi
magát a rendszert testesítette meg: repült a lábatlan kacsa, miközben zengett a DIVSZ-induló.
Érzelmi szálak fűzték az állathoz. Kiheverhetetlen emlékeket idézett benne. Édesanyja egy
kacsa vasúti sínekről történő kimentése közben szenvedett halálos balesetet. (Azt is
megtudjuk, hogy már Totyi sem él, máját harapta egy Mihály elnevezésű drótszőrű tacskó.)
A Rókatánc tömör előadás. Benne van Monori egész élete, összes nagy fájdalma. Magára
maradása, állandó szorongása, a kiszolgáltatottság elbírhatatlanságával való küzdelme, hogy
minden burokból kényszerűen ki kellett vágnia magát, hogy egész életében egy szék szélén
ült és kapaszkodott, hogy színésznő létére nem tudott játszani; hogy sosem volt képes eljárni a
brezsnyevi korszak tánclépéseit, a generációja számára adódó lépéseket – azt a bizonyos
„rókatáncot”.