Kaposvári Egyetem Művészeti Kar



SZENTKIRÁLYI u. 4. , Pince

„… ahol nem válik el egymástól semmi egyvalamire és egy másvalamire…”



Szakdolgozat



Készítette: Székely Rozália

2012













Kaposvári Egyetem Művészeti Kar

Színész szak, főiskolai képzés



Szentkirályi u. 4. , Pince

„… ahol nem válik el egymástól semmi egyvalamire és egy másvalamire…”

Szakdolgozat



Készítette: Székely Rozália Konzulens: Dr. Csáki Judit

2012










Tartalom



Tartalomjegyzék……………………………………………………………………………3

Bevezetés 4

A diktatúra hatása a személyiségre 4

Monori Lili pályakezdése 6

Székely B. Miklós pályája a kezdetektől 1982-ig 11

Megismerkedésük, a pince megszerzése 13

Kezdeti évek a pincében 15

MŰTÉT, az első előadás 19

Műtét/Analízis/Orlandó 23

MATINÉ 29

M.II.EM.6. 35

LEVÉL 39

Összegzés 43

Irodalomjegyzék……………………………………………………………………….....43































Bevezetés



Szakdolgozatom témájául a Szentkirályi Színházi Műhely megalakulását és öt előadását választottam. Mégpedig azokat, amelyek a Szentkirályi utca 4 szám alatt levő pincében történtek és én is részt vettem bennük, illetve felvételről láttam. Ezt a pincét, a fölötte levő épülettel együtt, azóta lebontották, 2004-ben, mert parkolóház és mélygarázs épült a helyén. Szüleim, Székely B. Miklós és Monori Lili megismerkedésük pillanatában kimondatlan szövetségre léptek egymással 1982-ben, a szocializmus utolsó szakaszában, amikor még nem lehetett tudni, valaha vége lesz-e. Kimerültségük és szakmai válságuk lehajtotta őket egy Szentkirályi utcai pincébe, hátha ott levegőhöz jutnak. Véleményem szerint a szocialista diktatúrának jelentős szerepe volt abban, hogy a föld alá kényszerültek. Mégpedig nem azért, mert betiltott művészek lettek volna, hanem mert valódi kreativitásuk elnyomásban nem virágzott. Menedéket kellett keresniük tehát.

A diktatúra hatása a személyiségre

A diktatúrában a hazugság, a képmutatás a túlélés eszköze (...) A közvetlen, intim közösségek kialakulását gátolta még az általános gyanakvás, mely a diktatúrák fontos jellemzője, és elsődleges oka a besúgó rendszer (…) Mindezek nyomán kialakult egy közösséghiányos társadalom, mely természetesen gerjeszti az egoista, csak saját érdekeit szem előtt tartó szemléletmód kialakulását, és általánossá válását, melyet még ma is tapasztalhatunk. Heller és szerzőtársai a következőket írják a szocialista társadalomról. „Ha valaha létezett egyáltalán valóban magányos tömeg, úgy az a reális szocializmusban élő népesség volt.” „Még sohasem létezett a szovjet típusnál atomizálódottabb társadalom.” ([21] 316. és 315. old.) De negatívan hatott a nyilvánosság politikai okokból való elfojtása is ([25] 256. old.). „A társadalom a hatalom által ráerőltetni kívánt hivatalos értékrendszert pedig nagyrészt nem tudta elfogadni. Ráadásul az sokszor ellentmondásban volt a mindennapi gyakorlattal (…) Kettős kötésről beszélünk például, ha a szülők valamilyen érték szerinti magatartásra ösztönzik a gyereket, de ha ténylegesen e szerint viselkedik, akkor megbüntetik érte. Például ha igazmondásra nevelik, de megbüntetik, amikor őszintén elmondja a véleményét. Amennyiben ez rendszeres, akkor a gyermek a szkizoid állapotot csak úgy tudja elkerülni, ha kiégeti magából a szóban forgó értéket. Ez a mechanizmus társadalmi szinten is működik, eredménye vagy a tudathasadásos állapot vagy a járványszerűen terjedő cinizmus és értékpusztulás. Például míg a hivatalos ideológia a közösséget magasztalja a szavak szintjén, addig a gyakorlatban gátolják spontán kifejlődését. Így „egész gazdasági és társadalmi gyakorlatunk individualizmusra kényszeríti, önös érdekeinek védelmére vagy akár hajhászására készteti, a magánéletbe szorítja be az emberek túlnyomó többségét.” ([25] 250. old.) Mindez – a közösségek hiánya, az értékrendszerek kiforratlansága, a kettős kötés mechanizmusa – anómiához vezet, aminek a negatív hatásait jól ismerjük a klasszikusok munkásságából. (lásd [19] 260-302. old. és [35] 338-451. old.) „

Monori Lili először csak álmodozó helynek szánta a pincét. Egy olyan helynek, ahová büntetlenül el lehet bújni a valóság elől, 1980-’81-ben. Mikor kibérelte, járni nem lehetett az összegyűlt víztől és mocsoktól, stalkeri helyszín volt. Pallókon szinte körbe lehetett hajózni a négy termen. Később, amikor már játszottak benne, akkor is sokan az előadások megtekintésén kívül a helyszín nyugalma miatt is lejártak. Időntúli hely volt, ahol olyan érzése lehetett az embernek, hogy diktatúra nem is volt, nem is lesz. Fölszabadított a depresszió alól, az egyedüllét lehetőségével oldotta a magányt. Az omladozó vakolat erősebb valóságnak tűnt a szocializmusnál. Ez a sötét, dohos, monumentális, földalatti bunker biztosított szellemi szabadságot Székely B. és Monori számára azután húsz éven keresztül.

Monori Lili pályakezdése

Monori Lili versmondóként kezdte a pályát tizenhat évesen. Nagyon szegény családból származott, kitanulta a gyors- és gépíró szakmát, de szíve a színészet felé húzta. Az Erzsébetvárosi Művelődési Ház irodalmi színpadát akkor Mann Lajos vezette, felvették, és Palágyi Ferenc csoportjába került. Később átköltöztek a Fehérvári útra, ott ismerkedett meg a Ronyecz testvérekkel, Andorai Péterrel. Véleménye szerint az volt életének legboldogabb időszaka, rengeteg szeretetet és figyelmet kapott ott. Tökéletesen önálló alkotó volt amatőr korában, úgy gondolja, ez azért lehetett így, mert nem színjátszó csoportba járt, hanem irodalmi színpadra, ahol verseket mondtak. Tehát saját maga kiválasztotta a verset, megtanulta, kidolgozta, kiállt vele, teljes felelősséget vállalva magáért. Ez a néhány év abban a közösségben megtanította őt az elmélyülésre és kinyitotta szellemét és szívét a költészetre, talán erősebben és korábban, mint kellett volna. Később, a főiskolán sok nehézsége támadt önálló gondolkodása, színházi tapasztalatlansága és különös érzékenysége miatt. A helyzetgyakorlatot nem értette, primitívnek érezte. A magas költészet elkötelezettje volt. Korábban egy verssel akár egy évet foglalkozott. Később sem tudta elfogadni a próbák menetét, felszínesnek ítélte. Leírt formájában főiskolásként találkozott először színdarabbal. Absztrakciónak látta, nem érzékletesnek, nem is tudta elfogadni. Sokáig nem tudott vele próbálni, mert nem volt számára valóságos, úgy, mint egy regény. Ezért nem is állt be a sorba, nem ugrott bele a helyzetekbe, hogy lesz, ahogy lesz. Aztán amikor komolyabb szerepet kapott negyedéves korában, a Légy jó mindhalálig-ban Nyilas Misit, elmondása szerint rettenetesen megkínlódta, hogy elfelejtette egyik napról a másikra, hogy mit próbáltak azelőtt. Mert alapvetően nem tudta elfogadni, hogy az egy létező dolog. Be kellett gyűrnie magába azt a fajta próbametódust, amit a főiskola megelőző éveiben egészen egyszerűen nem hitt el. Mégis sikeresen vette ezt az akadályt, az akkori Thália Színház, ahol gyakorlaton volt, átvette az előadást, őt megtartva a főszerepben. Azért ezek a problémák a színészet technikai részével szerencsére cseppet sem csorbították lelkesedését. „… az élmények nem sokat érnek, ha az ember képtelen azokat a színpadon hősébe oltani… 14 éves koromban levelet írtam a Színművészeti Főiskolára, hogy színésznő akarok lenni… Még soha nem voltam elégedett magammal. Pedig nem panaszkodhatom, a Thália Színház majdnem minden előadásában játszom. De én a bolondulásig szeretek játszani. Ha egy kanalat vagy egy poharat kellene alakítanom, azt is szívesen vállalnám. De igazán tragédiákban lenne jó szerepelni. Nagyokat szenvedni, csonttá-bőrré fogyni a kínoktól. Amikor egyszer a főiskolán megkérdezték tőlem mit játszanék a legszívesebben, gondoltam, ha álom, legyen álom, s a III. Richardot írtam a kérdőívre. A ravaszkodása, a szüntelen átalakulása, a szenvedése… Szóval ez lenne az én szerepem. Félnék is az ilyen figurától, mert nagyon belemennék és elveszteném az önkontrollomat. A vígjáték is izgat, meg minden, ami színészet. Bár néha magam is csodálkozom azon, hogy színész lettem. Mert annyi minden állt előttem, annyi mindent el kellett löknöm, hogy szabad legyen az út. De még most sem szabad, hiszen albérletben élek. S amikor késő este lefekszem, a sötétben a mennyezetet bámulva arra gondolok, még mindig keveset tudok a színészetből.”

Azért szerencsére a Thália olyan hely volt, ahol mindig föl lehetett rúgni a formákat a próbákon, és később Kaposvár is, ahová 1973-ban szerződött. Gazdag Gyula 1976-ban, Kaposváron megrendezte az Oszlopos Simeont. Azt kérte a színészektől, hogy improvizáljanak. Megtartották a Sarkadi szöveget, de mellé improvizáltak. Ez a munkamódszer nem mindenkinek esett jól a színészek közül, de az egyértelművé vált, hogy Lili jobban tudott dolgozni, ha szabadon improvizálhatott. Debrecenben, mikor Marja Lebjadkinát játszotta az Ördögökben, akkor is improvizált. Dosztojevszkij stílusában mondta a szöveget. Később ezek a tapasztalatok nagyon hasznosnak bizonyultak a Szentkirályi Színházi Műhely megalkotásában, vagy akár a Mundruczó Kornél rendezte Frankenstein-terv próbafolyamatában.

Arra a kérdésre, hogyan tanul szöveget, így felelt: „Otthon elolvasom, de a próbákon tanulom meg. Én nem a szöveghez kötöm a cselekvést, hanem a mozgáshoz, ami a lelkiállapotot jelzi, hogy belül mi történik… Ezért nem tudok szöveget tanulni, az nekem magolás. Próbáltam, de elfelejtettem. Törökszentmiklósi, Szolnok megyei vagyok. Látszik is rajtam. A zárt ’A’ betűk…Ez nem irtódik ki az emberből, benne marad. És bár megtanultam szépen beszélni, akkor érzem jól magamat, ha úgy beszélhetek, mint odahaza.” Ebben a néhány mondatban alapvetően semmi különös nincs. Nagyon sok színész érez, gondolkozik hasonlóan. A különbség abban rejtőzik, hogy nála ezek az apró problémák mélyebbre hatottak, mint másnál. Így tudott később eljutni arra a pontra, amikor úgy érezte nincs tovább, nem tudja tovább csinálni, ha nem lehet teljesen önmaga.

Lassan, folyamatosan kialakult benne az az érzés, hogy menekülnie kell a színháztól. A szakma számára erőszak képében jelent meg, ahhoz képest, ahogyan amatőrként dolgozott. Nem a színházi emberek, maga a színházi szakma. Főiskolás korában barátságba keveredett egy fiatal avantgárd társasággal, Bódy Gáborral, aki akkor még filozófia szakos hallgató volt, később fontos filmnyelvi újító; Dobai Péter, költővel; Magyar Dezső filmrendezővel, aki később egy rövid időre a férje is lett. Alapvetően az ott ért hatások irányították színházkeresését arra az útra, ami elvezette a szentkirályi utcai pincébe. Megtetszett neki a munkametódusuk. Megérezte benne a szabadságot. Ahogy gondolkoztak, ahogy dolgoztak, az teljesen elütött attól a színházi közegtől, amiben élt. Lili kifejezésével élve: ráharapott az önálló alkotásra. Mélységes mély elhivatottságot, komolyságot, életfölvállalást, gondolkozást tanult tőlük. Aztán megismerkedett az avantgárd nagyjaival. Erdély Miklóssal, Szentjóby Tamással, Hajas Tiborral, Jovánovics Györggyel. Végzett este a Thália Színházban, és ment ebbe a társaságba. Szuverén lények voltak. Ma ez nagyon pozitív jelző, de abban az időben azt jelentette, hogy az illető a margón van, nincs bent a társadalomban. Próbált bevinni tőlük a Tháliába verseket, jeleneteket, hogy ott előadják, de természetesen ez lehetetlen volt akkor.

Bódy Gáborhoz évekig tartó szoros barátság, szerelem fűzte. Együttélésük néhány éve volt Lili életében az egyik legfontosabb szakmai mérföldkő. Több évig dolgoztak Genet: Cselédek című színdarabján, nem azzal a céllal, hogy előadást csináljanak belőle. Belső ösztön hajtotta őket. Az első időkben otthon, a lakásukon foglalkoztak vele. Semmi konkrétum nem volt, hogy akkor most próbálnak, vagy nem próbálnak, hanem egyszer csak, ahogy jött az érzés, elkezdték mondani a szöveget, játszani valamelyik jelenetet. Akár főzés, zongorázás közben. (Lilinek megmaradt ez a módszere, kisoroszi otthonában is előszeretettel alkalmazza.) Közben élték a fiatalok normális életét, már amennyire az avantgárd akkor normális volt és élhetett. Ez volt a kapcsolatuk. A Cselédek olyannyira az életük része volt, akár az alvás, evés, mosakodás. Elemi szükséglet. Nem csak a darab miatt foglalkoztak vele öt évig. Nem a színdarab volt benne a lényeg. Inkább jelkép volt, valamilyen életérzés, csillapíthatatlan alkotói vágy eszköze. Nem volt fejlődés olyan értelemben, hogy most megvan egy jelenet, ki van találva a formája, és akkor csináljanak valami mást. A Szentkirályi utcai pincében is ezt szerette volna, és egy darabig működött is, de aztán elkanyarodtak a produkció felé.

A Színművészeti Főiskola klubjában látták Bódy Gáborral Halász Péterék egyik előadását, a címére már nem emlékszik: „Tátott szájjal néztem azt a szabadságot.” Mivel a Cselédekkel akkor még csak a lakásukban foglalkoztak és bemutató később lett belőle, ezért valójában ekkor látott először szabad szellemű, avantgárd előadást.

Még a Tháliás korszak alatt készült vele ez az interjú, melyben épphogy végzősként, huszonhat évesen előrevetíti egész ’80-as- ’90-es évekbeli életét: „Görcsös vagyok… keménykezű rendezőm volt. Minden lélegzet, minden mozdulat az ő utasításai szerint történik. Megcsinálom. De azt hiszem, görcsös vagyok… Rendezni akarok… vagyis… csinálni… darabot… egy olyan darabot kellene rendezni… ami rólunk szól… nincs ilyen darab… Írnom kell egy ilyen darabot… A valódi életről. A mi generációnkról… Például az enyémről. A Bérkocsis utcai lakásról, ahol nyolcan éltünk. A Fehérvári útról, ahol színjátszást kezdtem tanulni. Az emberekről. Az amatőrizmusról… Hogy milyen… Hogy miért van… De ezt nem lehet. Nem megy. Meg kell írni. Megírom. És megrendezem. Talán el is játszom.”

1971-ben, a Tartozik és követel című színdarab próbafolyamata után készült interjúban elmondja, milyen idegenül fogadta a próbák során a természetes beszédmódot, viselkedést. Érdekes, hogy egy évtizeddel később ezek a dolgok alapkövetelmények lettek nála: „… először történt velem, hogy a próbák elején nem tudtam, mihez kezdjek a szereppel. Úgy éreztem, nincs mit csináljak , nem láttam a feladatot… Stúdióban próbáltunk, szobahangon beszéltünk, úgy tűnt, mintha otthon beszélgetnék valakivel, és nem egy darabot próbálnék. Végül is sikerült kontaktust találnom a darabbeli Ildikóval…”

1976-ban, a Szolnoki Színházban játszotta Csehov Három nővér című drámájában Natasát. Dolgozatom szempontjából az idézett interjúrészlet utolsó mondatát tartom figyelemre méltónak: nosztalgiák nélkül, minden pillanatban létezve uralkodik. Hogyan azonosul a szerepeivel? A szerepeket első olvasásra szeretem, a munka alatt gyűlölöm, de visszaemlékezve rájuk újra szeretem. Sok rendezővel dolgoztam, köztük sok segítőkész emberrel. De mégsem szeretem őket. Hiszek az emberi kapcsolatokban, de a kijelölt mesterséges magatartásformákkal nem tudok mit kezdeni.”

Később így emlékszik vissza arra, amikor otthagyta a hivatalos színházat: „Nem is a Thália Színházzal volt a baj, hanem a magánéletemmel, ami borzasztóan nyomasztott. Volt egy filmrendező férjem, aki emigrált, vele mentem, aztán visszajöttem, de ettől is rosszul éreztem magam. És ebbe egy kicsit beleroppantam. Nem tudtam a szerepekbe kapaszkodni, hiába volt például sírós szerepem, amikor anyukámat elütötte a vonat. Egyre jobban szétvált az életem és a színpad… Kaposvár akkor egy ’ menekült tábor ’ volt. Az ott játszóknak ez a színház volt az egyetlen biztos talaj a lábuk alatt. De kisgyerekkel nem volt vállalható az ingázás, jól jött, hogy a filmgyárnak színésztársulata alakult, ide szerződtem… Én örülök, hogy túléltem azokat az éveket. Sok barátom - például Bódy Gábor - nem élte túl. De másféle halottak is vannak, olyanok, akiknek a teste túlélte a szellemi-fizikai halálukat. (Itt Magyar Dezsőre gondol…<Sz.R.>) Én ezt csak úgy tudtam elkerülni, hogy abbahagytam a pályát. Nem hittem volna, hogy még egyszer színpadra lépek, azt gondoltam, számomra meghalt a színház.”

Amikor eljött Kaposvárról 1976-ban, szerencséje volt, mert néhány hónappal később megalakult a filmgyárban a filmszínész iroda, amit olyan színészek kezdeményeztek, akik szintén kifelé kacsintgattak az akkor színházi gépezetből. Elsősorban Madaras József tudta elintézni a létrejöttét. Többek között tagjai lettek az irodának: Törőcsik Mari, Garas Dezső, Bujtor István. Madarasnak volt haveri kapcsolata a Központi Bizottság egyik tagjával, Berecz Jánossal, akit a Kádár utódjának szemeltek ki. A Minisztérium csinált egy irodát és pénzt utalt le a MAFILM-nek, hogy legyen egy ilyen hely az ’új magyar színjátszás számára’. Tehát ahogy játszanak a színházban, az használhatatlan, meg kell újítani, és ők majd alakítanak egy filmszínész irodát, ahol teret engednek a változásoknak. Úgy tervezték, hogy majd játszanak színdarabokat is, de modern színjátszás lesz. A szerződésben az volt, hogy nem kötelező elvállalni a szerepeket, de rendszeres, fix fizetés járt a tagsággal. Amikor Lili Kaposvárról kilépett, még nem volt tagja ennek az irodának. Akkori élettársa, Horváth Péter írói fizetéseiből éltek egy darabig. Később belépett az Irodába, és ez nagy segítségére volt a kezdeti időkben, amikor már nem vállalt semmilyen munkát.

Székely B. Miklós pályája a kezdetektől 1982-ig

1971-ben öntvényköszörűsként dolgozott a hajógyárban, amikor belekerült Semprun A háborúnak vége című darabjába az Orfeó Együttesben. Ez idő tájt vált ki az Orfeóból a Stúdió K. Onnan ismerték őt, hogy az Orfeónak volt fotószakköre és ő ott fotózott. A hajógyárba is úgy került, hogy ki volt adva feladatnak: vizsgálja a munkásosztály helyzetét (pedig munkáscsaládból származott), mivel az Orfeóban rendkívül fontos volt, hogy minél hitelesebben tudjanak foglalkozni a társadalmi viszonyokkal. A próbákat már elkezdték, csak Lukáts Andor közben leszerződött Kaposvárra, és a helyére kellett valaki. Étoile címmel játszották aztán az előadást. Később, mikor kérdezte Fodor Tamást arról, hogy miért ő jutott eszébe, azt válaszolta, hogy mert mindig olyan vidám volt. Körülbelül egy évvel előtte, megnézte Fodor önálló estjét, amiben fiatal költők verseit mondta, például Baka Istvánét, akit Laca máig nagyon szeret. Óriási hatással volt rá az az előadás. Ettől függetlenül soha fel sem merült benne, hogy színész legyen, eleinte átmeneti elfoglaltságnak tartotta. Pályáján végig ambivalens viszonyban volt és van a színházzal, színészettel. Fodor nagyon jó pedagógus volt, sokat segített neki a fejlődésben és jól segített. Laca akkor még nem tudta, hogy pályát választ. Fél-egy év múlva beleszeretett Gaál Erzsibe, a nyüzsgésbe. Az akkori Stúdió K tagjai a csoportot mozgalomnak fogták fel. Laca egy partizánnak érezte magát ott, aki megy a puskájával és lő, a művészet nem érdekelte. A mozgalom volt az érdekes. Mint kulturális partizán viszont nagyon jól érezte magát. 1976-tól jöttek olyan feladatok a Studió K-ban, amik már színészi feladatok voltak, mint például a Woyzeck, amivel hatalmas sikert aratott/arattak. Húsz évvel később így emlékszik vissza azokra az évekre: „Délelőtt mindenki elment dolgozni, délután Pesten próbáltunk valami kultúrházban, este vergődtünk haza. Az ember, ha volt még ereje, csinált valamit, ha nem, akkor aludt, és aztán másnap kezdődött minden elölről… melós voltam, öntvényköszörűs. Hajnalban keltem, négykor, és volt, hogy éjfélre értem haza. Három-négy órákat aludtam. Ezt megelőzően sosem jártam színházba… a színészet abszolút nem érdekelt… Tamás be tudott engem ebbe a csőbe húzni, hogy ez elkezdjen érdekelni. Nagy teljesítmény volt.” Hosszú távú, mély hatást tett rá Halász Péter három előadása, amiket a Dohány utcában látott. Elmondása szerint először nem tetszettek neki, viszont az évek folyamán mégis érlelődött benne az élmény. 1977. december 10. –én mutatták be a Woyzecket, aminek a hosszú szériája végül fordulópontot hozott mindannyiuk életébe. Utolsó közös munkája a Stúdió K-val Genet Balkon-ja 1980-ban. Gaál Erzsi is függetlenedni akart, ez is hatott rá, de érezte, hogy Gaál színházhoz való lelkesedésében nem tud társa lenni. Válságos év volt. Nádas Péter Temetés-ét még megcsinálták Gaál Erzsivel. Első profi vállalkozásuk, 6000 Ft-ot kaptak érte. Úgy élte meg, hogy jó darabot szó szerint megcsinálni is csőd, nem adott neki belső élményt. Még Londonba is meghívták az előadást. De akkor már az új generáció költözött be a kommunába, Petri Anna, Bakos Éva, Illés Edit, Nyakó Juli, Szalai-Szabó István. A régi tagokat teljesen elhanyagolták az újak mellett, így már végképp nem érezte ott jól magát.

Megismerkedésük, a pince megszerzése

Lili 1980-ban Párizsban járt iskolába, ahol a Gaumont filmvállalat kívánta volna felkarolni és francia színésznőt csinálni belőle. Akkor már megvolt a Műtét című forgatókönyve, amit ő írt és filmre akart vinni, borzasztóan ragaszkodott hozzá, folyamatosan emésztette, hogy neki az a dolga, azt kell megcsinálnia. Legfőképpen pedig ott volt a kisfia, Sanyika, aki akkor hat éves volt. És abban az időben nem lehetett csak úgy ki-beutazgatni az országban. Az útlevelét is a Gaumont cég intézte el. Azzal kellett, hogy számoljon, hogy legközelebb tizennyolc éves korában látja a fiát, mert az apja (Horváth Péter) nem engedte volna, hogy kivigye magával. Így aztán hamar visszajött, és elkezdett forgatási helyszínt keresni a Műtéthez.

Lacával a Visszaesők című film forgatásán ismerkedtek meg, 1982-ben. Előtte nem ismerték egymás munkáját. Onnantól kezdve huszonhat évig éltek és dolgoztak együtt. Megmutatta Lacának a forgatókönyvet, aki fellelkesedett, hogy van egy ember, aki hallani nem akar a színházról. Mert Székely B.-t akkor a filmezés vonzotta. Az az emberi, esztétikai állapot, amiben Lili akkor létezett, kimondta a kételyeket, melyeket akkor én már évek óta hurcoltam. Más történet volt a háta mögött, mégis kimondta, pontosan azokat. Nagy találkozás volt. Ennek hatására volt bátorságom nemet mondani az amatőr korszakra. Azonnal elköltöztem Borosjenőről.” Úgy érezte, hogy az egész addigi amatőr múltja folytathatatlanná vált és a színházzal nincs mondanivalója, de nem tudta, milyen úton tudná befejezni. Műfajt akart váltani, nem akart színházat csinálni és a Lili ehhez nyerő partner volt, mert ő is távozott a színházból, nem is lehetett beszélni róla a társaságában.

Erős támasz voltak egymás számára azokban az időkben és később is. Nagyon fontos, hogy Monorira megnyugtatóan hatott, ahogy Laca elmesélte, hogy ők hogyan dolgoztak a Stúdió K-ban. Teljesen más szisztéma volt ott. A színészek önállóan alkottak, etűdöket hoztak létre. Egy darabra hosszú próbaidőt szántak, volt, hogy egy évig is dolgoztak valamin. Lehetőség volt az elmélyült munkára. Lilit megkönnyebbülés fogta el, hogy hát igen, lehet másképp is. Az együttélés folyamán biztonságérzetet adott neki. Lili akkoriban senkivel nem tudta megbeszélni, hogy mi baja van a szakmájával. Úgy néztek rá, mint aki mindent megkapott, mégis elégedetlen. Így ő maga is egyre kevésbé értette a saját problémáját. Amikor Lacával megismerkedett, nem is kellett mondania, hogy mi a gondja, mert egyből a helyére került minden. Ez persze a szerelemnek is betudható volna, de esetükben ennél többről volt szó. Művészileg is egy hullámhosszra kerültek.

Az, hogy egészen konkrétan hogyan jutott el Lili a pincéig, az a gyermekkorában gyökerezik. Monori és családja 1956-ban a Köztársaság tér közelében lakott és rájuk volt állítva egy orosz katonai tanknak a csöve. A ház lakói leköltöztek a pincébe, a mosókonyhába. Nem volt nagyon mélyen, bárki leugorhatott az udvarról, az ablakon keresztül. Emeletes ágyakon aludtak, a ház gyerekei pedig mind ott játszottak. Lili ekkor kilenc éves volt, mély nyomot hagyott benne ez az időszak. Fiatal forradalmár fiúk ki akartak lőni a tankra, a házelnök (ma gondolom házmester) nem engedte, szerelmi románcok szövődtek… A Műtét forgatókönyv eredeti helyszínének azt a mosókonyhát gondolta. Járták is Lacával az Auróra utcai házakat. Az eredeti mosókonyhát túl picinek találták, és igazából, valahogy már nem is akart oda visszamenni Lili. Mindenképp pincehelységet akart. Veszélyeztetett hely volt a gyerekkori mosókonyha és később a Szentkirályi utcában is volt ilyen érzésük, hogy van veszély, de a falakon kívül marad. Láng Zsuzsa 1999-es interjújában Lili így beszél a pincéről: „1982-ben váratlanul lett az enyém életem két nagy adománya: Laca és Szentkirályi utca 4... És az is fontos volt, hogy a két kezünk munkája vegyen körül minket, hogy belakjuk a helyet… annak idején Pilinszkynél olvastam, hogy>> Ó, miért, hogy mindig a helyszín a legerősebb? Ó, miért? <<- nem értettem. A hely? - az aztán nem fontos - gondoltam. Ez a pince kellett, hogy rájöjjek: de… valahogy én másként látom a színészet lényegét, mint ami a színházakban folyik. Nem a nagy csillogáson, a nagy sírásokon, nagy nevetéseken, nagy mindenféléken alapszik a hatás - éppen ellenkezőleg. A lényeg rejtve zajlik. Elrejtve a képben, a tárgyban, a szerepben, a nézőben.” ”A művészet láthatatlan.” „A néző, aki nézi és ott van … saját jogon van ott, és ez a jog: a létezése”

Kezdeti évek a pincében

A színészet, mint önálló formanyelvű művészet.’ Ezzel a címmel adta be Lili a kérvényt a pincére a VIII. ker. Tanács Művelődési Csoportjához. Ebben a tárgykörben terveztek gyakorlatokat csinálni… Mivel művészeti célra kívánták kibérelni, kaptak kedvezményeket, például a fűtésre, villanyra. Viszont előadás játszásra nem kaptak engedélyt, ahhoz fel kellett volna újítani, hogy megfeleljen a különböző hatóságok követelményeinek. De, mivel az épület bontási kategóriában volt, nem lehetett tudni, meddig maradhatnak ott. Az önkormányzat azt várta, hogy jöjjön egy potenciális vevő, aki megvásárolná a telket valamilyen célra. Amúgy sem akartak előadásokat csinálni, így maradt az épphogy-komfort. Először arra használták, hogy a családi élet fáradalmait pihenjék ott ki. Eleinte Lili borzalmasan félt lent a nagy termektől, a rá nehezedő kövektől, mégis nagyon szeretett ott lenni, és a fenti világ megszűnt számára. Megszűnt az az érzése, hogy kell valamit produkálnia. Petróleumlámpával világítottak. Állt a víz a négy teremben, pallók úszkáltak, körbe lehetett hajózni rajtuk, csőrepedésekkor évtizedek óta minden víz oda folyt le a házból. Az egészet Laca lapátolta ki, rengeteg konténer latyak, iszap, mocsok került ki onnan. Az volt az első pince, amit Lili megnézett a Műtét forgatókönyvhöz, utána még rengeteget, de valójában első látásra beleszeretett abba a helybe. 1980-ban, amikor visszajött Párizsból, akkor talált rá, sokszor lejárt oda, mígnem az Orvostudományi Egyetem kibérelte valamilyen célra. 1982-ben szóltak neki, hogy megint felszabadult a pince. Mikor kibérelték, 1982-ben, még Újpesten laktak Lili három és fél szobás lakótelepi lakásában. Nem sokkal később eladták és 1984 nyarán kiköltöztek Kisorosziba, egy komfort nélküli parasztházba. Azért választották pont azt a falut, a táj mesés szépségén kívül, mert tartozott a lakóházhoz egy régi, romos moziépület, amit alkalmasnak találtak arra, hogy később próbateremmé alakítsák át. Laca eleinte úgy érezte, és erre büszke is volt, hogy megmenti Lilit a depresszióból. Ez a megérzése pontosnak bizonyult. Kevesen csinálták volna azt végig, amit ők ketten vállaltak, amit a semmiből létrehoztak. Gondolok itt arra, hogy elképesztően szegények voltak, amikor kiköltöztek a faluba, ahol még fürdőszobájuk sem volt. Eleinte busszal jártak be a pincébe hétvégenként. Néha ott aludtak lent, laticeleken. A Szentkirályi Lilinek maga volt a szabadság. Egyrészt, mert saját volt. Ott nem volt semmi kényszer. Nagyon sok időt töltöttek ott el úgy, hogy Lili feküdt az egyik teremben egy laticelen, Laca meg a másikban várt. Lili egyszerűen csak lenni akart, mint Elizabeth a Personában. Aztán csináltak olyan gyakorlatot, amivel azt vizsgálták, mennyi sztereotip mozdulata van az embernek egy óra alatt. Egyikük beállt a fénybe, a másik meg a sötétben ült és onnan nézte. Aztán cseréltek. Andy Warholtól jött ez az ötlet. Olvasták valahol, hogy Warhol telefonált egy barátjának, hogy: ”gyere fel hozzám, de ülj le az előszobában, majd én is jövök, most nem vagyok otthon, majd később jövök. Ott van egy kamera, de ne törődj vele.” És ő ezt a kamerát azért tette oda, hogy a barátja, ameddig ül, rágyújt, satöbbi, hogy addig hányszor ismétli meg a mozdulatokat. A ritmusra volt kíváncsi. Hogy valaki ott ül és vár, nem törődik a kamerával, mert nem tudja, hogy be van kapcsolva. ”Laca: -„nekem az jelentett áttörést, amikor hosszas előkészület után meghatároztuk az első feladatot. Elviselhető-e ha a másik néz? (Az előbb említett, 'hány sztereotip mozdulatod van?'-gyakorlatra gondol.) Lilinek sem volt könnyű. El kellett jutnia újra a színházhoz, az irodalmon át, a maga történetein át. Eredetileg tehát nem gondoltak arra, hogy bármilyen produkciót bemutassanak ott. Sőt, kifejezetten nem akartak.

A forgatókönyv, amihez Lili a pincét kibérelte, zömében az álmait tartalmazta, amiket Lili jelenetnek leírt. Például, hogy a Dunában van egy lépcső, azon jönnek föl férfiak, félrefordított fejjel, és kék a hajuk. Másik álom: négy férfi WC-pumpával erőszakot követ el. Meztelenek, hosszú kötényben vannak, elöl a WC-pumpa, de a fenekük csupasz. Harmadik álom: madárfejű emberke, aki ugatva, fejhangon nevet. Ezt Benedek István Aranyketrec című könyvéből vette. Pontosabban Benedek professzor egyik betegének története ihlette, aki, ahogy lépett a lépcsőn, mindig csak az egyik lábával lépett, lefelé, mint egy madárka. Egész nap föl s alá járkált a lépcsőn és rendszertelenül beszélt valamit. Része volt a forgatókönyvnek James Joyce Ulysses-éből Molly Bloom nagy éjszakai monológja is. Lili egyetlen és legjobb barátja, Verasztó Lajos ajánlotta figyelmébe ezt a szöveget, jóval a forgatókönyv megírása előtt. Akkor még nem foglalkozott a Molly Bloommal, hanem összehozta az anyagot az álmokból és beadta az FMS stúdióba. Ekkor már eljött Kaposvárról. Amikor gyűjtötte az álmokat, akkor villant be neki, hogy oda stimmel ez a szövegfolyam. Botrány lett belőle a Fiatal Művészek Stúdiójában. Visszadobták a könyvet, Molly Bloom pornográf monológja kiverte a biztosítékot. Még Monori volt osztályfőnökét is behívták. Később megtudta, hogy igazából őt csak felhasználták, mert az FMS akkori vezetőjét akarták kinyírni. Az egész stúdiót akarták megszűntetni. Különböző érdekcsoportok vívtak egymással, és ezt a kis anyagot tudták fölhasználni. A Balázs Béla Stúdióban viszont elfogadták a könyvet, és operatőrt is kijelöltek neki. A gyártásvezető viszont megmondta, hogy csak az első oldalnak a gyártási költsége annyi, amennyit az egész filmre sem kapnának, így a filmterv félre lett téve. Mikor megismerkedésük után nem sokkal Laca elolvasta a Műtét-et, rögtön tudta, hogy színházra alkalmas az anyag, közölte is Lilivel, ezzel is fontos támogatást nyújtva a későbbi munkához.

Teltek az évek, Székely B. ekkoriban forgatta a Tarr Béla-filmeket, az Őszi Almanach-ot és a Kárhozat-ot. Nagyon ritkán és keveset ért rá a pincében lenni. Lili járt le kitartóan és gondolkozott. Évekig csak gyakorolta a Molly Bloom-monológot Kisorosziban és a Szentkirályi utcában. Egy ember volt ott lent vele ezekben az években: Tihanyi Ernő, filmgyári statiszta. Ő lett a múzsája a Műtét-nek. Lili még a forgatókönyvhöz keresett erotomán férfiakat, arra a jelenetre, amiben meztelen férfiak vannak kötényben, WC-pumpával az ágyékukon. Megkérte egy felvételvezető ismerősét, hogy szerezzen neki ilyen férfiakat, és köztük volt az Ernő. Soha semmi jele nem volt ennek a betegségnek rajta. Viszont súlyos cukorbeteg volt, fiatal kora óta. Ernőt mindig elhívta, amikor „próbálni” ment a pincébe és annyit mondott neki, hogy üljön le az egyik teremben, ő ott lesz a hátsó teremben, de ne menjen oda hozzá. Üljön a széken és kész. Aztán eltelt a próbaidő, Lili odament hozzá, adott neki 200 Ft-ot és azt, mondta:- „Köszönöm, Ernő a próbát.” Ernő rámosolygott és csak annyit válaszolt: „Tudok, tudok, tudok.”

Úgy érezte agyonnyomja a pince, kicsinek érezte magát ahhoz, hogy azt az egészet, amit jelentett, fölemelje. Fölállt az asztalra, úgy mondta, a monológot, akkor egy picit könnyebb volt, de nem igazán ment. Egyszer, amikor megint odaadta 200 Ft-ot, és megköszönte Ernőnek a próbát, akkor Ernő félrefordította a fejét és megkérdezte, hogy: „Lilike szereti maga az orgonát?” „Igen.” „Na de milyet? A fehéret vagy a lilát?” Erre a pillanatra emlékszik úgy, hogy megérezte, ahogy ott álltak a pincében, hogy az a hangulat az valahogy van. Valami megszületett, látszólag a semmiből, több évnyi közös hallgatás után. Az egész Műtét előadást az Ernő ihlette.

A fordulópont az volt, amikor jött a nyolcadik kerületi tanácstól egy levél, hogy nagyon megemelik a bérleti díjat. Akkor elkezdtek kilincselni, hogy ne tegyék őket ki onnan, ne emeljék meg annyira, amit már lehetetlen lett volna kifizetni. Úgy döntöttek, hogy valamit csinálni kell, valami előadást, amire meghívják a polgármestert. Ekkor, 1989-ben, már öt éve megvolt a pince. Elkezdték nézni a Műtét forgatókönyvét, hogy lehet-e belőle valami. Az álmokból, férfiakból, WC-pumpából, Molly Bloom monológból… Ebből lett a Műtét/Analízis című első előadásuk a pincében, 1990-ben. A félelem miatt mutatták be, nehogy elveszítsék a helyet. Arra eljött a polgármester, átnyújtott egy papírt, amiben az volt, hogy kedvezményesen megállapítanak 75 %-os csökkentést a bérleti díjra.

MŰTÉT, az első előadás

A próbák eleinte úgy kezdődtek, hogy Lili felszólította Lacát, menjen át a másik terembe, merthogy együtt nem lehet dolgozni. Körülbelül fél óra - negyven perc múlva ment át hozzá, és mondott valamit. A munka gondolkozást jelentett. Arról, hogy mi volt az ő életük addig, és mi a jelenük. Mi van Magyarországon, Budapesten. Egyben a közös gondolkozás lehetőségeit feszegették intenzíven és mélyen. A Szentkirályi utcai pince a legalkalmasabb helyszín volt erre. Biztonságot nyújtott az arányaival, mint egy templom, amiben évszázadok óta nem járt senki, és csak őket engedte be. Azért gondolom, hogy csak őket, mert itt a találkozáson van a hangsúly. Azok az öreg, leomlott vakolatú falak és a termek sűrű üressége olyan erős húzóerővel bírtak, mint valami örvény. Monori és Székely B. személyisége, élettapasztalata és gondolkodása kellett ahhoz, hogy ez az örvény a tartalmas, művészi mélységek felé húzza őket és később a nézőket is. Az előadásokat mindössze egy újságban hirdették (nem lehetett nagyon feltűnniük, mert, ugye, csak próbahelyre kaptak engedélyt), az Élet és Irodalomban és később a Magyar Narancsban. Suba János szponzorálta a rezsi költségüket évekig, aki akkor a Pannon GSM-nél volt magas beosztásban. A pince bejárata egy nagyon öreg, rozsdás vasajtó volt. Onnan rögtön kopott falépcső vezetett le a félhomályba. Jobbra, balra, előre: termek. Minden előadás alkalmával segítségükre volt valaki, egy jó ismerős, eleinte Suba János, majd Káldor Edit, és végül Francia Gyula (Gyula később szerepelt is több előadásban, már nem a pincében, rengeteg segítséget nyújtott nekünk), aki leengedte a nézőket és az előadás ideje alatt őrt állt a bejáratnál. Eligazításra nem volt szükség, az emberek követték a fényt, a neszeket, és csakhamar rátaláltak az előadásra: Ernő egy slaggal locsol. Egy feketés, furcsa tepsi-formájú lábatlan kádat teleenged vízzel. A kádban test alakú nejlonzsák vállfára akasztva, hozzávarrva egy pár kesztyű, „fején” paróka. Lili édesanyját jelképezi, akiről később még sok szó fog esni. Ernő láthatóan súlyos beteg férfi. A próbák videofelvételein tekintete mégis vidám, kíváncsi. Később, mikor már a kórházból hozták ki a próbára és az előadásokra, percenként majdnem elaludt a gyógyszerektől. Nagyon fontos alkotótárs volt. Emberi súlyával és őszinte odaadásával jóval erősebb inspiráció volt a munkához, mint akárhány remek színészi vagy rendezői ötlet. Szinte családtaggá vált, nekem a fogadott keresztapám lett. Nem volt színházi ember, de tökéletesen rábízhattuk magunkat a jelenlétére, a figyelmére. Az a halálos biztonság áradt belőle, ami a pince falaiból. Nagyon erős kisugárzása volt. Húsz éves kora körül betegedett meg, ahogy öregedett, felnőtt is lett, de egyben megmaradt valamilyen gyermeki lénye.

Ugyanennek a teremnek a végéből egy kisebb rész le volt választva egy kifeszített, vastag nejlonnal. Előadások előtt és után ott öltöztünk, ettünk, aludtunk, ott volt a kazán. Miután Ernő teleengedi a kádat vízzel, a nejlon mögött megjelenik egy férfi hatalmas, meredő fallosszal. Felül a már előre bekészített kétlábú létra tetejére és erőteljesen mozgatni kezdi, félreérthetetlen nyekergést váltva ki ezzel. A nejlonon keresztül persze mindennek a homályos árnya látszódik. Önkielégítés, erős nemi vágy, erotománia, monotonitás, bezártság, magány szimbóluma; az elfojtások mögött burjánzó életé. A próbákon még hatalmas, görbe madárcsőre volt s szőkésbarna madárfészek-szerű parókája. Jóképű, szabad férfi. Kis suhanc beütéssel. Kijön a nejlon mögül, fütyörészik, rázza a farkát, majd erőltetetten nevetni kezd, ami iázásba és nyögésbe csap át és hatalmasakat lendít a falloszán. Majd ejakulál a nejlonra egy vödör vízzel. Nem emberábrázolás történt; egy madár volt. Nem sebesült madár, hanem szabad, aki szexuálisan kielégíti magát. Leveszi a parókát és a csőrt az iázás után, elfáradt, a szabadság is elröppent. Ekkor tűnik fel, hogy katonazubbonyban van, alatta csipkés kombiné.

Átmegy a másik terem ajtajához, a falnak dől és vár. Megjelenik az ajtóban a nő. A férfin gézbe tekert WC-pumpa van az ágyékára kötve, mint fallikus szimbólum. A nőn óriási mellek szivacsból, erős festett-piros mellbimbókkal. Mindketten arra várnak, hogy a nő, Lili, elmondja a Molly Bloom monológot. A férfi ott egy jel, aki vár, mint ügyeletes csődör, hogy elvégezze a dolgát a fegyverével. Nem ember, egy fallikus figura, őrült, aki előtte ott rázta a létrát. Közönyös, kicsit ellenálló, kívülálló. A nő folyton a haját birizgálja, csábít, szőlőzsírral kenegeti a száját, de egyben el is zárkózik. Kihívó elutasítás. Úgy csábít, hogy közben megbénítja az áldozatot. Mégis: semmi szerepjáték csak a nemi szerepek ábrázolása történik, úgy, hogy a színészek teljesen önazonosak. Mind a női, mind a férfi erotika degradált a jelmezek által, és a szituációban is, mivel a férfi bábunak van használva. Ott áll, szinte mozdulatlanul az ajtónál, mint udvarló férfi, és némán hallgatja Molly Bloom órákig tartó szexuális monológját. Ez a terjedelmes szöveg az előadásokban már nem szerepelt, mert nem sikerült beilleszteni, helyette bontakozott ki a cirka egy órán át tartó néma szemezés. Lili az előadásban az erőszakot akarta megfogalmazni képileg, részben a szakmai erőszakot, amit úgy érzett, hogy elkövettek rajta, és a macsótársadalomtól kapott erőszakot. Nem olyan értelemben passzolt erre ez a szöveg, hogy, mondjuk Molly Bloomon is erőszakot követnek el, hanem mivel ez abszolút női monológ, és elég terjedelmes. Ez volt a bosszú maga, hogy évekig állt Laca az ajtóban és hallgatta moccanatlanul a nőt. De valahogy mégis úgy gondolta, hogy az erőszakos férfiak sérültek és ezért gézbe pólyálta bele a pumpa-falloszt. Az első előadáson egyetlen nézőjük volt, Molnár Gál Péter. Lili kijött végre az ajtón és szembe találta magát közvetlen közelről két szempárral. Még az a verzió játszott, hogy elmondja a monológot, de ekkor hirtelen jött az, hogy nem szólal meg. Körülbelül húsz perc csönd után improvizálta azt a pár mondatot, ami azután benne maradt a későbbi előadásokban is: ”Bódy Gáborral ültünk a szobában, csöndben, senki nem beszélt. Éreztem, hogy van még valaki bent, rajtunk kívül. De rögtön fölugrottam, elrohantam, be a WC-be, és még be tudtam zárni az ajtót. Ő már akkor rugdosta, és mondta, hogy <menj le a pincébe, majd jövök utánad, csak arra vigyázz, hogy ne félj>.” Így jobban stimmelt azután az előadásban ez a jelenet, mivel az első variáció csak körülbelül negyven perc volt, amúgy sem bírt volna el egy ekkora szövegfolyamot. Több órán át tartott volna, ha tényleg elmondja azt a monológot.

Ezután a Bódy-szöveg után még eltelt vagy húsz perc néma szemezés… A nő kivárta azt az elviselhetetlen hosszú időt, amire válasz lett az, hogy becsapja az ajtót és eltűnik mögötte. Az ajtó mögötti teremben fölgyullad a tűz egy fazékban. Egy idő után a férfi kinyitja az ajtót, bemegy, a terem végében a nő fehér papírokat aggat magára, mint menyasszonyi fátylat. A férfi nagy erővel üt egy vaskorlátot vascsővel: ajzás-gesztus. Ez volt az Esküvő-jelenet. Olyan a hangulat mintha kovácsműhelyben lennénk. Ernő a fazék mellett áll, beszél valamit, improvizál, iáznak, nyávognak. Ernő vizet enged egy nagy fazékba, a férfi és a nő vágtázni kezdenek, körbe-körbe, végig a négy termen. A nő a ló, a férfi övvel hajtja, kiabálva. Ez a Nászút-jelenet. Közben Ernő vizet enged a fazékba. Befejezik a vágtát, a nő a hatalmas cicikkel és a fehér papírokban kucorog a földön. A férfi kisollóval leoperálja a ciciket és a menyasszonyi ruhát. Ezzel a férfi megfosztja a nőt nemiségétől. Mégis van egy olyan hatása is, hogy a férfi van ezáltal terror alatt. Az itt elhangzó szövegek: ”Kicsinállak. Elő kell készíteni a tetemet.” Csáth Géza: egy elmebeteg nő naplójából van, amikor G. kisasszony beszámol az orvosnak, hogy éjjel őt meglátogatja az a hatalmas nagy ember és miket mondd neki. A német szöveg is onnan van: „Heute rot, morgen tot.” A színészek teljesen önazonosak. Nem lehet különválasztani a szerepet meg a játszót, de nem is feltétlenül a cselekvések, hanem inkább a viszonyok miatt. Az erőviszonyok megegyeznek az életbeli erőviszonyokkal.

Mikor megvolt a műtét, következik a Fényivás: az ajtó alóli résből kiszűrődő fényt issza a nő, amíg a férfi el nem rángatja onnan. Ez a jelenet is a forgatókönyvből van, az eredete egy csak hangokból álló álom: Szólnak Lilinek, hogy fényt kell innia. Kiszűrődik az ajtórésen a fény, le kell hasalni és azt inni, amikor jön a parancsszó, hogy fényivás. A jelentése, hogy csak ennyi jut neki… ami az ajtórés alatt beszűrődik, és azt ihatja. Hiszen, amikor álmodta, majd leírta ezeket a jeleneteket, fuldoklott a szakmájában, Kaposvár után. Ami pedig a magánéletet illeti, abban akkoriban mindenki fuldoklott.

A Műtét című előadás utolsó képe visszatér az elsőhöz: Ernő enged még egy kis vizet a kádba, majd felteregeti a beáztatott fekete nejlonzsák-édesanyát hajjal, kézzel lefelé, a leoperált fehér papírokat és rongy-melleket, és a saját óriási fehér-kötényét is. Közben beszélt valamit, rá volt bízva, hogy mit, mindig improvizált. Furcsa óriáscsecsemő, aki úgy fogta a slagot, amikor a végén locsolt, hogy látszott: semmi köze hozzá. Mint aki vendég a földi létezésben. Az előadás záróképe: A nejlon mögött óriás férfi láb-árnyék látszik, a nejlon előtt Ernő áll és nézi.

Lili sokáig úgy képzelte, hogy neki ez az egy története van, a Műtét. Ebben összefoglalta a fiatalságát, több nincs benne. Ezután két évig nem próbáltak, Kisorosziban építették a próbatermet.

Műtét/Analízis/Orlandó

Minden előadást nehéz és hosszadalmas munkával készítettek, kivéve az Orlandó-t, ami egy húsz perces blokként került bele a Műtét előadásba. Lili megírta a jeleneteket, és egy-két próbával megcsinálták. Ez a munkamódszer a későbbiekben sem volt jellemző. Esterházy Péter írja, miután látta ezt az előadást: „Ez itt nem pinceszínház abban az értelemben, ahogy annak idején Fodor Tamás Stúdió K-ja volt. Székely B. most nem Woyzeck. (Igaz, örökké az, szól közbe a nosztalgikus néző.) Az, egyszerűen szólva fontos volt. Ez itt nem fontos. A marginális se fontos. Bár abban meg biztos vagyok, hogy a művészetnek olykor így el kell bújnia, be a föld alá, két emberbe, az érdektelenségbe, a sötétbe-, hogy megmaradjon; ezért marad meg, mert mindig lesz két ember… Nem is pince ez a Szentkirályi utcában, hanem pincerendszer, egymásba nyíló odúk, barlangok, félhomály. A művészet láthatatlan.”

Először 1992-ben játszottuk ezt az előadást. Ebben már én is és a bátyám is szerepeltünk, és még Ernő volt benne.

Ebben a fejezetben szeretném leírni a különbségeket a két előadás tartalma között. Van ugye az Orlando-rész, ami 1991-ben lett a Műtét-hez téve és a régi jelenetekben is történt némi változás. Mivel én egy 1997-ben rögzített előadás alapján elemzem, ezért az eredeti Műtét-jelenetekhez képest erős fejlődés látható.

Az előadás elején a férfin már nincs se madárcsőr, sem pedig orr. Kijön a nejlon mögül, nem ad ki szamár hangokat, nincs egzaltált mozgás, csak fütyörészik egy kicsit és egy literes zacskóból tejet zúdít a nejlonra. Az önkielégítés gesztusa csöndesebb, kifinomultabb, de a kabát alatt változatlanul női kombiné van rajta… elszív egy cigarettát az ajtóban. Megjelenik a nő. Már nem olyan önző és vidám, mint a Műtét idején. Némán állnak egymással szemben. A nő ugyanúgy elmeséli a Bódy Gábor történetet. Eltelt hét év az első előadás óta. Ekkor már tizennégy éve élettársak. Itt már nem bábuszerűek, nem egy nő és egy férfi sztereotípiát látunk egymással szemben, hanem két érett embert. Itt már Székely B. és Monori néz farkasszemet egymással.

Az 1997-es előadások idején Ernő sajnos már nem élt. Kisorosziban találtak egy idős bácsit, Lajos bácsit, ő ugrott be a helyére, de nem tudta pótolni őt. Egérke volt, ahhoz a monstrumhoz képest, amit Ernő jelentett. Lajos bácsi nem volt félelmetes, nem volt emberi nyomorúsága, úgy, mint az Ernőnek. Nem volt annyira lepusztult. Egyszerű parasztemberke, aki a maga módján, fogatlanul, de rendben volt. Mivel pályáztak a továbbjátszásra, és Ernő már nem élt, kellett a helyére valaki. De így az előadás már nem volt ugyanaz.

Az Esküvő-jelenetben, mikor a férfi üti a vasat, a nő pedig öltözik be menyasszonynak, a háttérben Ernő motyogott valamit a lángoló fazék mellett. Mikor már Lajos bácsi csinálta ezt a részt, lehetett tudni, miről beszélt: Az oroszok elfogták a II. világháború után, és átvitték Tótfalura gyűjtőtáborba, de ő valahogy elsomfordált a kukoricásba, megszökött és hazajött, így megúszta a hadifogságot. Nem katona volt, csak, mint civilt elkapták valami járőrök. Ezt mesélte azon az alig artikulált nyelven, amin ő beszélt.

Ezek voltak a változások a Műtét jeleneteiben az első előadáshoz képest. Most az Orlando-rész következik. Verasztó Lajos ajánlotta ezt a könyvet Lilinek, mert ő jutott róla eszébe. Lili kedvencévé vált ez a regény. Azonosulni tudott az egyszerre fiú és lány Orlandóval.

A mell leoperálása-rész utánra építették be az Orlando-t. Sötétben orosz szövegek hangzottak el, majd oroszul énekeltek - a dalt Kari Györgyi hozta nekik. Ez volt az Ukrán falu mindennapjai-jelenet. Az egész jelenet alatt nem gyújtottak villanyt, a sötétben boldog csevely és dalolás ütötte meg a nézők fülét. Öröm volt, hogy kimentek az oroszok és ők viháncolhattak. Fény gyullad, mire a nézők körülnéznek, már ott vagyunk körülöttük. Én kis piros játék babakocsival, benne két macska „alszik”. Gyerekkoromban játszottam így sokat, a cicákkal. Felöltöztettem őket, bedugtam a babakocsiba és tologattam. Így került bele ez az előadásba. Sanyi, a bátyám, a babos kendőbe öltöztetett Ginával, az eddigi életünk legtehetségesebb színész-kutyájával összebújva üldögélt. Talicskában tyúkok kapirgáltak. Harangzúgás megy felvételről.

Lili borotválja az arcát. Közben néma csönd, csak a tyúkok csőre koppan a vastalicskában. A borotválkozás ötlete onnan jött, hogy az újpesti lakótelepen, ahol 1984-ig laktunk, szemben mindig elhúzta a függönyt egy férfi, és az ablakban borotválkozott. (Ezt a jelenetet még a filmbe képzelődte. Tehát, hogy Lili a saját ablakából lesi a szemközti ablakban borotválkozó férfit, aki eközben ezt a szöveget mondja: „Megsebesültem itt is, nőket láttam autót vezetni, nincs mese, mert itt mindent lehet látni, akkor tarthassák a kiállítást, hogy ez ilyen géppel ment, ajjaj, az uniformist nem lehet kitalálni, engem egyenáram megégetett, akkor most mit követeljek? Semmi jogom nincs ezek szerint, annyian megsebesültek, ja, hát persze meghaltak- feltámadnak, de mikor? Rendőrség, országház, nagygyűlés, ilyen elnök, olyan elnök, ipariskola, két tűzoltósapkám odadobtam, keresik a nőket, hol a jog, hol a kötelesség, hol a haza, haha.” Lili a kezdetektől fogva szerette volna ezt a szöveget beletenni valamelyik előadásba, de nem találta a helyét. Végül 2011 novemberében, legutóbbi bemutatónkon hangzott el.) Bajuszt ragaszt, kalapot tesz fel, kis fekete zakó van rajta. Kifesti magát legénykének. Laca pedig szoknyát vesz fel, kendőt köt a fejére. Harsányan beindul újból az orosz zene, már csak a kórus részek. Lili és Laca pedig görkorcsolyát csatol, és megindulnak körbe a termeken keresztül. Lili nem tudott görkorcsolyázni, az volt a játék, hogy mindig leesik neki, tipeg vele. Laca siklik és húzza-tolja maga után. Lili szereti azt a küzdelmet, hogy valami működjön, de nem működik. Mikor megtettek néhány kört, leállnak táncolni. Az orosz zene körülbelül négyszer ismétlődött. Az orosz kórus ismét a szovjet korszakot jelenti, ahol minden emberi lényeg az ellentétébe fordul. Liliből bajuszos parasztlegényke lesz, Laca pedig orosz nagyhercegnő parasztruhában. A férfi-női szerep átjárhatóságának szabadsága az egész Orlando részt áthatotta. Táncol a legény a hercegnővel, Sanyi a babos-kendős kutyával. Az idős Lajos bácsi közben nézi a családot. 1992-ben valójában először lehetett szabadon beszélni az orosz korszakról, miután kivonultak. A Műtét a börtönlétről szól, az Orlandó pedig a felszabadulásról.

Mikor vége a zenés-táncos mulatságnak, készülünk az állat-divatbemutatóra. Sanyi a kétlábú létra tetején ülve araszol a divatbemutató helyszínére. Ő akkor huszonkét éves volt. Az előadás elején látott, létrával szexuális aktust imitáló magányos férfialak az előadás végére ifjú titánná alakult. Magyarország megfiatalodott. Állat-divatbemutató: a két macskát és Gina kutyát külön-külön két lábra állítva végig vezettük a fal mentén, egy piros krepp-papír szőnyegen, kis sztriptízt adtak elő, majd mikor már minden ruhájukat levettük róluk, meghajoltattuk őket, és az éppen nem szereplő többiek megtapsolták őket. De nem az volt a jelentése, hogy az állatok eleve meztelenek. Csak mi vagyunk azok, akik mindent magunkra veszünk, magunkra hurcolunk. Az ember leplezi magát mindennel. Ruhával mutatták meg azt, hogy vannak őszinte lények is a földön, az állatok. A felszabadulással mindenki ledobja a rákényszerített rétegeket, és ekkor még élt az az illúzió, hogy a szocializmus bevégeztével az emberek a lényegük lehetnek.

Ezután következett az ember-sztriptíz. Laca kiemelte a csirkéket a talicskából a lábuknál fogva, kétségbeesetten verdestek a szárnyukkal, letette őket, és azok mozdulatlanul, döbbenten álltak. Levetkőzött teljesen meztelenre. A jobboldali rasszizmus archetípusa, Hitler állt a falnál. A rögtön felismerhető bajusz, félrefésült haj. Ezt sose nézhettem. Áll a falnál, arccal a nézők felé, pucéran. Lecsupaszították, közszemlére téve az erőszakot. A Jelenlét folyóirat 1989-es különszámában Szógettó alcímmel válogatás jelent meg az 1970-es évek avantgárd dokumentumaiból. Ebben olvasták Molnár Gergely zenész novelláját: Egy 1970-es évekbeli házibuli, amiben megjelenik Hitler.

A megélt, a valódi kapcsolat volt a témája, a tétje a dolognak. Mindig az volt a lényeg, hogy létre jöjjön a kapcsolat. Ne jelzés legyen az emberek közti viszony, hanem valóság. Ragaszkodtak az igazsághoz. Liliben ez születési adottság. Ha talál egy jó formát, ami működik, széttöri, beáldozza, ha más az igazság. Eleinte még megengedhették maguknak, hogy nem készültek el, nem volt pályázat, nem voltak határidőhöz kötve. Jött a nyár, az iskolai szünet, és ősszel folytatták a munkát. Termékenyen tudott hatni az idő múlása, kihullottak a gyártott, megtermelt dolgok, maradt az, aminek érdemes volt maradnia. Lili: „Mindig, ha elkészült valami, azt tutira kidobtam. Biztos, hogy nem volt megtartva. Szerettem ezt, hogy nagyon mélyen, nagyon komolyan próbáltunk, és aztán kidobni, és megint elölről kezdeni.”

1994 és 2000 között Székely B. Miklós az Új Színházhoz szerződött, elsősorban megélhetési okokból. Ez időszak alatt Lili is játszott abban a színházban egy előadásban. Ekkorra már elkészült Kisorosziban a próbaterem, de mégis hosszú időre le kellett állniuk a munkával, mert egyeztethetetlen volt az Új Színházzal. Nem csak az időbeosztás miatt, hanem két különböző ízlésvilágú és gondolkodású világban, mindkét helyen teljes alkotóként lehetetlen volt létezni.

Lili így nyilatkozott ebben az időszakban a hivatalos színházbeli munkáiról: „Mikor volt legutóbb színpadon?- ’ Nagy’ színházban 1990-ben a Játékszínben. Kárpáti Péter Ismeretlen katona című darabjára hívott valamikori osztálytársam, Verebes István. A ’ mi színházunkban’, a VIII. kerületi pincénkben 1992-ben. Mit jelent a mi pincénk? Hogy az a mi színházunk: életem társáé, Székely B. Miklósé és az enyém. 1983 óta játszunk ott, a Szentkirályi utcában. Nálunk nincs belépő. A pince már évek óta bontási kategóriába került. Salétromos, némi szag is van, de bejöttek a nézők. Ha ott játszom, olyan, mintha biztos talajon állnék. Egyébként nem vonz a színház, sőt inkább taszít… Nekem a pince mindennél fontosabb”

A színházban nem az a fontos, hogy mutogassuk magunkat. A nézőnek választ kell kapnia a kérdéseire, s erre az üzemszerű termelő színházban nincs lehetőség… Tavaly ősszel, amikor Zsótér Sándor, rendező megkeresett, még azt mondtam, kizárt dolog, hogy a színháznak ehhez a formájához visszatérjek, annyira taszít. Számított az is, hogy ez egy néma szerep: megkönnyebbülés, hogy nem kell beszélnem. Van egy látszatcselekvés, de valójában kívül vagyok. Nem kell szituációba helyezkednem, figurát teremtenem… Zsótér Sándor hagyta, hogy olyan legyek amilyen vagyok.”

Az egész szakmai múltjára visszatekintve Laca úgy ismerte meg a saját munkamódszerét, hogy rengeteget agyal, és sokszor túlságosan ráagyal dolgokra, de azok mind rossz utak, viszont nem tudja megkerülni ezt a korszakot a munkában. Kínlódva dolgozik, nagyon sok spekulációval. Ha olajozottan működik, akkor azt gondolja, rossz az, amit csinál. A szerepek önmagukban nem érdeklik, sokkal inkább az alkotótársak, a másik ember, akivel kapcsolatba kerül egy szerep apropóján. Ahhoz, hogy teljes értékű színészként ott tudjon maradni, dolgozni az Új Színházban, úgy gondolja, hogy mindent ki kellett volna rúgni az életéből. Családot, Kisoroszit, pincét. Előfordult olyan eset is, hogy Matiné-t játszott a Szentkirályiban és utána rohant át az Új Színházba megcsinálni a Don Juan záró képét mint kővendég. Kedvenc munkája ebben a színházban Radicskov: Január c műve volt. Egy falusi kocsmában játszódik, reggel. Leesett másfél méter hó, és nézzük, ahogy jönnek be a férfi vendégek a csehóba. Beszélgetnek a világ dolgairól és mindig valaki kimegy… és nem jön vissza, mert elkapják a farkasok. Egy hónapos próbaperiódus után leálltak, mert évad vége volt és nem készült el. Hargitai Iván kieszközölte Székely Gábornál, hogy augusztus 20 után folytathatják a munkát. Ez volt ott az első olyan munka, amiben lélegzethez jutott a mindennapi taposásban. Nyáron Laca meghúzta a darabot olyan tömörre, hogy úgy érezte elkezdett szólni valamiről. Hargitai elolvasta, érdekesnek találta, de azt reagálta, hogy abban a színházban ezt nem lehet megcsinálni, ennyire belenyúlni egy színdarabba. Az volt az élménye ebben a néhány évben, hogy kőszínházban nem lehet dolgozni. Ekkor dolgozott először ilyen intézményben. Azzal összevetve, amit Lilivel csináltak, illetve csinálnak, két ellentétes világ, összeegyeztethetetlen. Az Új Színházban úgy érezte teljesít és idegen, amit csinál. Bár a Karnyóné című előadásban, mikor Karnyó hazajön a végén… ott el tudta azt játszani, hogy ő, Székely B. Miklós megjön Kisorosziból és bemegy oda, a többi játszó közé. Tóth Ildikó volt az egyetlen, akit, amikor nézett, azt gondolta, hogy itt mégis lehet rendesen dolgozni. Ez egy olyan életforma volt, ami nem neki való. Gyár, és azonkívül, olyan művészi ízlésvilág és munkamódszer, amit akkor tudott volna talán elfogadni és elsajátítani, ha kezdőként is már így dolgozik.

MATINÉ

Még az Új Színházas korszak alatt elkezdtek gondolkozni az új darabon, bár, nagyon nehézkesen ment a munka, mert Laca alig ért rá, vagy, ha tudott is jönni, túlságosan fáradt volt az érdemleges munkához. Mert a kőszínházi munka nem csak szigorú próbarendet jelentett, hanem napi többszöri ingázást Kisoroszi és a Paulay Ede utca között. De azért lassacskán kitermelődött a Minden elesendők. Ez egy be nem mutatott előadás-kezdemény volt a hosszú Matiné-korszak előtt.

Még az 1993-ban elkészült kisoroszi próbaterem építése alatt ismerték meg Laci bácsit. Segédmunkás volt az építkezésen, mert gyerekkorától színész akart lenni, és úgy gondolta, hogy akkor ő ott majd színész lesz. A színházát építette. Ebből a darabból egy-két próba volt. Én Miss Fitty lettem volna benne. Laci bácsi pedig a kocsis a darab elején. Ebben jelent meg a ló-árnyék motívum, ami aztán több előadásban visszatért (Matiné, M. II. em. 6. ). Kis játéklóval nagy árnyékot csináltak a falra, és azt meg kellett simogatnia, mintha igazi lenne. Olyan szépen csinálta, hogy későbbi előadásokban is használták ezt a képet. Sajnos Laci bácsi a Matiné- korszakot már nem élte meg. „Amikor építettük a próbatermet Kisorosziban, odajött egy öregember, hogy világéletében színész akart lenni. És ő adott önbizalmat nekünk. A Minden elesendők című előadásunkban a fuvarost játszotta; egy falra vetített árnyéklovat vezetett, verte az ostorával és teljesen elhitette velünk, hogy igazi ló. Egy kis 65 éves parasztember. Sajnos a Laci bácsi már meghalt.” A Minden elesendők Beckett egyik hangjátéka. Vonatállomáson játszódik, Mr. Rooney, az egyik szereplő vonattal jár-kel. Ehhez csináltak kis játékvonatból nagy vonatárnyékot. Lili emlékszik arra a próbára, amikor ment a vonat, fönt, a plafonon ment az árnyéka, és mindig azt úgy nézte, csak nézte… és ebből lett később a Matiné című előadásban az édesanyja emlék-jelenete. Aztán volt egy autóutazás–jelenet, ugyanígy kisjáték-árnyékkal. Az árnyékot úgy csinálták meg, mintha Sanyika ülne az autóban. Ez később az M. II. em. 6.-ban lett felhasználva. Néhány próba után eldobták a Minden Elesendők-et, és elkezdődött az évekig tartó Matiné-korszak. Ekkor Soros-ösztöndíjasok voltak, ami nagy szerencse volt, de nem tartott örökké. Fokozatosan, észrevétlenül csúsztak bele abba, hogy függnek a valamilyen rendszerességű bemutatóktól. Az 1997-től kezdtek el pályázni a Műtét/Analízis/Orlando felújításával és ekkor kezdték megérezni, hogy milyen az, hogy jövőre is el kell készülni valamivel, és beszüremkedik a „muszáj”-ból fakadó feszültség. A pince nagy segítség volt, masszív esztétikai háttér. Mikor 2004-ben elvesztették, kérdés lett, tudnak-e nélküle előadást csinálni. A Matiné volt az utolsó olyan munkájuk, amire éveket tudtak szánni.

Lili így tekint vissza 1996-ban, a Matiné bemutatója előtt néhány hónappal készült interjúban a korábbi évekre: „1984 óta Székely B Miklóssal egy Szentkirályi utcai pincében játszunk. Nem kell terméket előállítanunk, külső elvárásnak megfelelnünk. Belülről hajt minket valami. Azóta nyugodtam meg. Mintha hazataláltam volna, mintha a szüleimet találtam volna meg. Attól, hogy alapvető kérdéseket tehetek fel. Úgy éreztem a pincéről, hogy ő az anyukám. Nem osztódtunk szét díszlettervezőre, jelmeztervezőre stb. A cipő és a ruha éppúgy színészet, mint az, hogy szöveget mondasz. Megnéznek minket, és képek maradnak meg bennük. Műtét/Analízis/Orlando címmel egyórányi, személyes történetet játszottunk el élettársammal, Székely B Miklóssal és a gyerekeimmel. Kis állataink is szerepeltek. Sajnos, csak 6 előadás volt, mert az egyik szereplő, egy idős bácsi, akinek azóta sem találom az utódját, meghalt. De a történetet folytatni szeretnénk. Most Beckett: A játszma vége című darabjára készülünk. Ahány ember, annyiféle színház. Hozzám az olyan áll közel, amilyet Kantor csinált a „Halott osztály”-ban. Fantasztikus volt! Nagyon erősen hatott rám Bódy Gábor 1970-es Cselédek-rendezése is. Csak néhányszor ment, de nagyon fontos, hogy játszhattam benne. Nekem felejthetetlen az az előadás. bizonyítja, hogy létezhet másféle színház is.”

A Matiné-ban a magánélet tartalmú jeleneteken kívül fontos részt töltött be a Beckett Játszma vége című színdarabjából vett részlet. Sokat hezitáltak a megfelelő szereposztáson. Lili bevált munkamódszere, mivel egyszerre színész és rendező, hogy megkéri a partnerét, csinálja kicsit az ő dolgát, hogy meg tudja nézni, milyen kívülről. Ilyenkor gondolta Laca, hogy mennyire jó lenne a másik szerepében. A sajátját valami miatt mindig snassznak és sztereotípnak érezte. A játszma végénél azt érezte rossz a szereposztás, mert az emberi felállás fordított, az erőviszonyok ellentétesek a valóságban. Hónapokig próbálták a próbateremben, klasszikusan, egyforma fekete ruhában, kalapban. Sokat cserélgették a Hamm és Clov szerepeket. Egy darabig úgy próbálták, hogy két férfiről van szó. Hosszú idő után alakult ki, hogy Lili Clov, és nő. Aztán Lili fölszabdalta a Játszma végé-t, majd meghúzta. Ezután íródtak hozzá a személyesebb hangvételű jelenetek.

A DIVSZ induló zengett két óriási hangszóróból, mialatt jöttek le a nézők a lépcsőn. Az öltözőt leválasztó fal méretű nejlon előtt ült kis sámlin egy kislány, Rozika (én), úttörőruhában, két copffal, és érezhetően érintetlen volt abban a hangulatban, amit az előbb említett zene behozott. Néha fölállt és megigazította a tőle néhány méterre békésen eszegető, hosszú madzaggal téglához kikötözött lábatlan kacsa kis piros nyakkendőjét.

Közben a szülők a nejlon mögött öltöztek be úttörőnek, az árnyuk látszódott csak, pontosan a 13-14 éves kislány mögött. A tisztaság, az új élet mögött, készülődött a múlt, hogy előtörjön. Felöltöztek, kijöttek és átvonultunk egy másik nagy, üres terembe, és megkezdődött a kacsareptetés. Emlékül annak az időszaknak, amikor a magyar nép azt hitte, hogy szabad, egy börtönben. Lábatlan kacsa, aki nem tud elmenekülni se. Több jelentésű szimbólum volt ez: Totyi volt a Kádár-Rákosi rendszer, ami 1996-ban még mindig repült, igaz, hogy a föld alatt. Totyit Kisorosziból szerezték meg, Kovács Piroska nénitől. Mert akkor már régen megvolt az a jelenet-gondolat, hogy repül egy kacsa a föld alatt, DIVSZ indulóra, piros nyakkendőben. A testvérei megfagytak, ez a kiskacsa úgy maradt meg, hogy egy kisfiú melengette a kabátja alatt. Mikor hazavittük, a melegben lepottyant a lába, mert az elfagyott.

A reptetés után elindult a kis úttörő család sétálni, kart karba öltve, át a termeken. Laca, úttörőruhába öltöztetett, fejjel és lábbal rendelkező, szinte feketére sült csirkét vitt a karján, mint egy csecsemőt, ő volt a „legkisebb testvér”. Elöl a kisbabával az apa, aztán az anyuka, és a nagylány. Közben németül még szólt az induló. Átsétáltak abba a terembe, amit „lépcsős”-nek hívtak. Az apa leült a hokedlira, elővette a kisbicskáját, finoman felhajtotta az úttörő sültcsirke-csecsemő szoknyáját és falatozni kezdett belőle: Az elvtársak fölfalják egymást. Mindannyian úttörők „voltunk”, de volt feljebbvaló, alatta való… Egészen le a Totyi kacsáig, aki továbbra is vígan eszegetett, mialatt tőle néhány centiméterre egy kis sorstársa tűnt el épp a Föld színéről. Szép lassan mindenki el lesz fogyasztva. Lili nagymamájának összes gyerekét valamilyen módon felfalta az előző rendszer: Legkisebb fia, Sanyi (20 éves) katonaszökevény volt a Rákosi időben, ez hadbíróságot jelentett akkor. Állítólag részt vett egy ÁVÓ-s összeesküvésben, futár volt. Nagyon félt a rendőrségtől. Az anyja nem bújtatta, és fölakasztotta magát. Feri (21 éves), katonaidejét töltötte, amikor a főnöke fellőtt az ablakba, ahol borotválkozott május 1.-én. Lentről megcélozta, és szíven lőtte. A nagymama ehhez szokott hozzá, hogy meghalnak a gyerekei. A lányának, Lídiának, Lili édesanyjának a halálában ez úgy játszott közre, hogy a pszichésen rossz állapotban levő mama idegileg végkimerülésig kínozta a lányát. Ezt azért volt fontos leírnom, mert ebbe a csirke-evős jelenetbe ezek az élmények mind bele vannak sűrítve.

Anyuka–jelenet: Ketten csináltuk Lilivel. Az édesanyjának, a nagymamámnak állít emléket, aki 1975-ben vonatbaleset áldozata lett. Összeszedjük a ruháit, ami valóban az ő ruhái voltak, nem pedig semleges jelmezek. Azok maradtak utána, és egy levél, amit felolvasok az előadásban, mialatt Lili felöltöztet a ruhákkal egy partvist, majd rátűzdeljük a fényképeit. Játékvasúttal modellezzük a balesetet, úgy, hogy az egyik fényképből kivágjuk az alakját, és lefektetjük a sínekre. Hagyjuk, hogy az elemmel működő játékvonat többször átmenjen rajta. Következik a temetés. Gyufás skatulyába tesszük a fénykép-tetemet. Egy kis játék lovaskocsi szekerébe tesszük a gyufásskatulya- koporsót. Kislámpával kinagyítjuk a lovaskocsi árnyékát a falon, virágföldet borítunk a talajra, és abba temetjük a skatulyát. Gyufákból fejfát készítünk neki. Lili: -„Anyámat egy kacsa miatt gázolta el a vonat. A Csúcshegyen lakott, vett négy tarka kacsát, nekem meg a nővéremnek akarta hizlalni a születésnapomra. A nyolc óra huszonötös esztergomi tehervonat nagyon lassan jár, mégis az gázolta el őt. Hatvan forintért halt meg, ennyibe került akkoriban egy süldő kacsa. Túl közel ment az állat a sínhez, és ő pokróccal akarta elhessenteni. A vonatlépcső bekapta a pokrócot, amit viszont ő nem engedett el. Nem működött az önvédelmi reflexe: ahogyan fogta a pokrócot, maga is beletekeredett és a vonatlépcső eltörte a gerincét. Azonnal meghalt, de a vonat még hurcolta tovább és letépte a ruháját. A kacsának semmi baja nem lett… Ez az egy levél maradt anyám után, meg az a pár ruhadarab, amelyeket az előadásban használunk fel. A sírjához azóta sem tudtam kimenni, mert egyszerűen képtelen voltam elfogadni, ami történt. A temetésen ott ültem a halottas kocsiban, és hallottam, ahogy dobálja a testét az autó, hallottam azokat a koppanásokat. Képtelenség volt azonosulni ezzel a szertartással, meg azzal, hogy ő lekerül, oda. Aztán mindig hárítottam az egészet, csak amikor esett az eső, olyankor sírtam, hogy megázik.”

A temetés-jelenet alatt Laca már felült egy kerekeken guruló széles deszkára, amin el volt helyezve számára egy szék. Én is helyet foglalok a deszka szélén. Síppal sípolnak a szüleim, Lili áttol minket egy másik terembe, és egyben átfolyunk a Beckettbe. Kezdődik A játszma vége. A két felnőtt között erős szenvedély, menekülési vágy, humor, egymásra utaltság, undor érződik. A kiszolgáltatottság kölcsönös, de a férfi talán megalázottabb. Bár ha a férfi alul marad, a nő sem lehet igazán nő, így ez neki is megalázó. A férfi-női kapcsolatokat vizsgálják, de minden agyalmányt nélkülözve. Sokat küzdöttek azzal, hogy ez két férfiszerep. Lilinek eszébe jutott az úttörő-ruha és, hogy meg kell húzni a szöveget, lehet másra is használni, nem kell arra gondolni, hogy a Beckett írta. De pontosan ugyanazt a szöveget mondani. Az úttörőruha mindent meghozott. A két felnőtt között erős kapcsolat volt, abszolút élt a Beckett-szöveg. A kislány teljesen leválik, látszólag rabságban van, de lényegében teljesen független, illetve nem úgy volt rab, mint ők. Hamm és Clov, Lili és Laca egymás rabjai voltak, Rozi meg azért mert szerepe szerint ő Nagg és Nell egy személyben, a láb nélküli, nyugdíjas korú szülei Hammnak. A valóságban pedig még csak kisgyerek. A Beckett-rész elvált az előadás többi jelenetétől, külön ügy volt. Lacának volt szenvedélye a Beckett iránt. A darab tetszett neki, de nem akart semmiképp férfit játszani. Sokáig nem tudtak mit kezdeni a Beckett-tel, és akkor eszükbe jutott, hogy öltözzenek föl úttörőnek, dobják el a bevett fekete ruhás, kalapos ábrázolást. Így többrétűen megjelent a kiszolgáltatott helyzet, a hatalmi játszma. Laca: -„Hiába láttam 91-ben, hogy a megszállók katonai vonatai végre nem nyugatnak, hanem keletnek mentek, én mégis úgy érzem belőlem nem vonultak ki. Megszállt ember maradtam. Ez a kádárizmus bűne, mocskossá tett mindenkit, mégpedig élhetően, konszolidáltan mocskolódtunk be, kivéve néhányan.”

A záró jelenet. Beindul újból a DIVSZ-induló, átöltöznek földműveseknek, a kislány angol nyelvleckét olvas fel, címe: Hard times on the farm. Várja, hogy az apja partner legyen az angol diskurzusban, de az nem nagyon tud. A férfi felköti a régi WC-pumpa falloszt, mintás bohóc-szerű parasztruhákat vesznek föl. A kislány földet szór le a betonra, a nő ölébe kapja a férfi lábát, és így, talicskázva felszántják. A lány kukoricát vet a pumpa által húzott barázdába. Ezt azok a Salvador Dalí képek ihlették, amiket Dalí Millet Angelus című festménye hatására festett. Fölszabadultak az úttörőségből, most már amerikaiak lesznek, angolul is beszélnek, persze egyelőre csak a kisgyerek, a felnőttek, akik még évekig viszik az élet felelősségét a vállukon, ők nem tudnak „kapitalistául”. Laca: „Jött a kapitalizmus és kénytelenek voltak az emberek egy szál fa…al szántani, mert nem volt más.”

Lili, ha végiggondolja a közös munkáikat, azt mondja, mindig volt valami, amit el tudott fogadni, de egész előadásokat nem. Annak örült, ha legalább van egy perc, valami apró dolog, amiről úgy érezte, hogy igazából van, létezik. A Matiné-ban annak örült, hogy megcsinálta a lépcsős teremben azt az emlék-jelenetet az édesanyjának. Hogy foglalkozhatott az anyukájával ott lent, a föld alatt, abban a pincében, számára ennek volt értelme, ez volt a legfontosabb, és ezt köszöni. De azt mondja, minél többet foglalkozik vele, annál kevésbé érti, és igazából elszállt az emléke a nagy foglalkozás alatt. Mert őt, az édesanyját elkaszálta a Rákosi- és a Kádár-rendszer. A Matiné a legmélyén, teljes mértékben róla szólt. Lili olyan, mint a Száz év magány-ban Rebeka, aki egy tarisznyában hordja a szülei csontjait, csak földet és meszet hajlandó enni és álmatlanságot hoz a környezetére.

Még Demszky Gábor is megnézte ezt az előadást.

M.II.EM.6.

Lili: Kivártam, és azt gondolom túljutottam egy perióduson. Már tudom, elég nekem a saját életemből merítkeznem… Nemrég olvastam Tadeus Kantor lengyel festő-rendező könyvét, aki megerősített. Kantor azt mondja: >>Elég valami végtelenül pici kis egyéni, védtelen emberit fölmutatni az eltömegesítés ellen. A tömeg és a közösségi élet világa megtorpan a színpad és a nézőtér közötti Maginot-vonalon.<<Készül egy új darabunk is, M. II. emelet 6. címmel. A húgomról és rólam szól, ahogy akkor éltünk a nyolcadik kerületben… ”

A cím több okból lett ez: M.-a babona miatt, hogy aki kiírja, illetve kimondja a teljes nevet, arra szerencsétlenséget hoz. Ezért a továbbiakban így írom: M. A cím másik fele: II. em. 6. -itt lakott Lili az Auróra utcában, a szüleivel, húgával, 20 éves koráig. Fő inspiráció ehhez az előadáshoz az édesapja figurája, aki tönkretette a családot. M. ihletője: Monori Albert. Volt egy olyan korai gondolata, hogy a húga, Margitka is játsszon benne, de aztán ezt személyes okokból elvetette. Az előadás elkészítésére nagy hatással volt Erdély Miklós cikke, amit Bob Wilson: Einstein a tengerparton című operájáról írt.

Sokáig csak egy életképet látunk, főzés, tyúkok kapirgálnak. A színen vannak Monori, Székely B., Horváth Sándor Farkas és Lajos bácsi, akiről az Orlando-nál már volt szó. M. és Lady M. McDonald’s-os papírkoronában, macskafarkat imitáló, derekukra kötött madzaggal kóvályognak egy teremnyi méretű sátorban. A királyné eteti a tyúkokat, akik a főurakat jelképezik. Kopognak a csőröcskék a talajon. Mintha kukoricát pattogtatnának, vagy jégeső esne vagy kandallóban a tűz… szóval otthonos. Közben Lady főzőcskézik. Teljesen középkori hangulat. A szovjet katonai sátort Szirtes András filmrendezőtől szerezték. Először a Kisoroszi próbateremben volt fölállítva. Erős hangulata volt, illett a drámához. Először macskákat akartak, főuraknak. De nem akartak ott maradni a széken (akkoriban rengeteg macskánk volt Kisorosziban, legalább tizenkettő), kikötözni meg nem lehetett őket, úgyhogy vettek inkább tyúkokat. Kisorosziban volt számukra tyúkól, a kertünkben. A papírkorona és a farkinca, tehát, hogy állatok vagyunk, a gyerekkori játékaimból jött, amikor kiskoromban otthon mindig macskafarkat kötöttem magamnak. Csak utalni akartak a Macbeth-re, nem pedig komolyan eljátszani. Maga a téma volt érdekes számukra, amiről szól, nem ragaszkodtak a színdarabhoz.

Sanyi és Lajos bácsi főurak voltak. Sanyi a rádiót csavargatja, külföldi adásokat hallgat, cseh és szlovák adókat. Lady utasítását követve keresi a Szabad Európát. Nagyon hosszú, elnyújtott kezdés. Rádióhallgatás, krumplis tészta főzés, a tyúkok fáradhatatlanul kopogtatják a betont némi ennivalóért, gomolyog a gőz. A grenadírmars Kádár kedvenc étele volt. Lili úgy képzelte el, hogy rendkívül puritánul élt, csak egy sparheltje volt. Egy hokedli kockás terítővel, és azon eszi a grenadírmarsot, mellette egy kis sámli. Tehát M. a Kádár, Lady a Kádárné.

Már a királygyilkosság után vagyunk. A lelkiismeretfurdalás szinte tapintható a levegőben Az egész várakozás-szerű, amíg megfő az étel, addig kifő az igazság. Koccintanak, M. tósztot mond valakire, majd nekitámad a nőnek, hogy takarodjon, hiszen már élőhalott. A gyilkosságra emlékezteti ezzel, hiszen, aki ölt, az már félig elkárhozott. Kijelenti, hogy másnap újból elmegy a boszorkákhoz. Sanyi szaxofonoznik egy kicsit, sugárzóan tiszta ember ebben a környezetben. Maga az élet, érintetlen a bűnben. Gyerekkorában nagyon félt a vámpíroktól, Lili szerette volna, ha ezt elmeséli az előadásban. Megkérte, hogy beszéljenek a félelmekről. Bizonyos értelmezésekben a vámpírizmus a személyiséglopás metaforája. Nagyon lassan és ritkásan váltják egymást a szövegek, jelenet-szerű részek. Az egész előadás egy komótos hömpölygés, ami bekebelez. Olyan, mintha egy élethű festménye lenne a színdarabnak, tökéletesen megragadva a lényeget.

Lili mesélni kezd egy kisfiú-papról. A TV-ben látta őket, egy profi család volt, pici gyerekekkel, egy 12 éves kisfiúval, 3-4 éves kislánnyal, masnival. Kiszálltak a Mercédeszből, álltak a füvön, a sátor az már föl volt állítva, és akkor a kommentátor mondta, hogy mindkét gyerek híres gyerekpap. A sátorban az történt, hogy összegyűltek bent emberek, a kisfiú tartotta a keresztet, egy kövér nő eléje lépett és elájult. A gyerekpap nagyon egzaltáltan beszélt az egyértelmű hitről, és azt mondta, hogy minden fellépésén van ilyen hatás. Föltartja a keresztet, és erre elájul valaki, mert beleképzeli, hogy Krisztus megjelent neki. Lili ezt a hatást erősen hasonlónak tartja azzal, ahogy egy diktátor hat a népre. „A prédikáció kifejezés nem véletlen. Az igehirdetés és a tömeglélektanra épülő hazugság, a propaganda hasonló elvre épül. Az igehirdetés sem az elmének, hanem a belső énnek szól, amit Jung tudatalattinak, a Biblia szívnek, belső embernek nevez. A hívő ember is a szívével hallgat, nem az eszével, majd a szívében felismert igazságok jutnak fel az elméjébe, amellyel azonosul. A diktátor olyan, mint egy igehirdető, azzal a különbséggel, hogy az igehirdető, aki valóban az Igét hirdeti, „az” igazságot mondja, a diktátor pedig a hazugságot. A Biblia is beszél erről az antropológiai tulajdonságról: „a hit hallásból van”. Nemcsak a bibliai hit. Úgy mondja, hogy Isten az igazság, az „ördög a hazugságban leledzik”, „a hazugság atyja”. Ez két szellemi valóság. Ezért hasonlítanak a diktátorok a prédikátorokra, és néha a prédikátorok a diktátorokra, a politikai gyűlések pedig karizmatikus istentiszteletekre.”

Sanyi folytatja a szaxofon-szólót, nagyon szépen játszik egy szomorú dallamot. A férfi elmondja a második jóslatot. M. házaspár nevetve táncol a zenére. De valójában soha nem tudnak már boldogan táncolni a gyilkosságok után. Eddigre elkészül az étel, megvacsoráznak. Lady elmosogat, eltörli a tányérokat, ledobja őket a földre, összetörnek. A csirkék odarohantak és, mint az őrültek, felcsipegették a cserepeket, persze semmi bajuk nem lett: örök túlélő főuracskák. Ez a megoldás onnan ered, hogy Lili édesanyjának azt mondta az orvosa, hogy ha úgy érzi, hogy bármi kényszer érzése lenne, akkor csapja földhöz, ami a kezében van. Lilinek is tanácsolták ezt később.

Lady konyharuhát köt a fejére.A sámánok, mikor áldozatot mutatnak be, fejüket kendővel letakarják, hogy szemüket eltakarják, s ezáltal második látásukat erősítsék.” -Piers Vitebsky: A sámán című könyvéből jött ez az inspiráció. Ez az elképzelés már akkor megvolt, amikor még csak készültek a próbákra: Átlagos magyar család, ebédfőzés, vasárnap megebédelnek, aztán ott ülnek a konyhájukban, ami egy szovjet katonai sátorban van, mert megszállás alatt vagyunk, és egyszer csak betoppan az áldozatok szelleme az M.-ből. És a kendő alatt másik világot álmodnak. M. letakarítja az asztalt és gombfocizik rajta. (Még a Matiné idején találta ki Lili, hogy az M.-et meg szeretné csinálni, és lenne egy nagy asztal, és azon játszódna az egész, még a csata is, gombfocival. Akkor még nem volt meg a sátor.) Sanyi bejelenti, hogy a Birminghami erdő megindult. Majd M. is konyharuhát köt a fejére, és a fakanállal egy-két kardcsapást csap, megy a csatába. Sanyi játékautót tol a lábával a földön: „Gyere anyu, szállj be”. (A Minden elesendők-ből maradt meg a kisautós árnyjáték) Elpakolják a kellékeket, a könnyen mozdítható díszletelemeket. Közben Sanyi a kisautóval árnyjátékot csinál a sátor falán. Majd beszórják kukoricával a helyszínt, a tyúkok csipegetik, ők meg eltűnnek. Mintha sóval hintették volna maguk után a helyet, most már tényleg legyen vége minden életnek.

LEVÉL

Az egész Levél Magyar Dezső megmaradt forgatókönyve. Egy napot forgattak belőle 1970-ben, és aztán leállították a filmet. Lilinek élete első filmfőszerepe lett volna, máig nagyon sajnálja és bántja, hogy nem készült el. Még az is jobb lett volna, ha csak betiltják egy időre, és dobozba kerül. Bódy Gábor volt az egyik főszereplő, Cserhalmi György meg Lili a másik kettő. Magyar Dezső, Lili férje rendezte. 1967-ben jelent meg Kemény szerelem címmel egy szovjet novelláskötet. Pausztovszkij, Suksin stb. novellák voltak benne. Magyar Dezsőék ebből a Levél címűt választották ki. Lili játszotta a proletár lányt, akinek egyik kezét húzza a hatalom, másik kezét az értelmiség. Minden este meghal, megég a kohóba, de föltámad és hazamegy a férjéhez, a gyárigazgatóhoz. Átmásoltak úgy jeleneteket, hogy nem írták ki, kitől van, mert addigra megvolt a 1968-a csehszlovákiai bevonulás, azt a könyvet pedig bezúzták, indexre tették. Ez így lopásnak számított, de olyan lopásnak, amiért letiltás járt. Dezső mindenképp meg akarta ezt a filmet csinálni, disszidálni készült. Azt mondta, hogy Lilinek készíti ezt a filmet, hogy ha kap filmszerepeket, jó irányba induljon a pályája. Mert szerinte ezzel a filmmel más vágányra terelődött volna, mint, hogy közhely-prolilányokat játsszon. Volt egy jelenet, amiben Ózdon, az ecetfák alatt haldoklott egy öreg munkás, és az volt a párttitkárnak és a filmgyárnak az álláspontja, hogy nálunk nem haldokolnak a munkások. Se ecetfa alatt, se sehol. Egy napot forgattak összesen. Ez egy hétfői nap volt. Telefonon szóltak nekik, hogy írják át a forgatókönyvet csütörtökig. Természetesen nem írták át, addigra Magyar Dezső megszervezte, hogy kijusson az országból. Betelefonált csütörtökön, és közölték vele, hogy sajnos azt a pénzt már megkapta egy induló új magyar film, a Még kér a nép, amit Jancsó Miklós rendez.

Lili mindig szeretett volna a Dezsőnek emléket állítani.

Első jelenetként Laca nadrágon keresztül, a hátán fekve, felhúzott lábakkal kislovakat szül egy lavórba. „Szülnöm is nekem kell” - méltatlankodik. Lili veszélyeztetett terhes volt velem, Rozival, és öt hónapig feküdt kórházban, mielőtt megszülettem. Annyira nehéz időszak volt ez mindkettejük számára, hogy Laca valahogy úgy érezte, ő szült engem. Elirigyelte az utód-kihordás aktusát a nőktől, ezért most szül egy színdarabot. Gina, a színészkutya, tűkön ülve várja, hogy labdáját eldobják neki. A fal mellett fotelek, asztal, rajta tükör és kislámpa. Lili és Laca atmoszféra-teremtő nyihahákat hallatnak. Lili a nemtudomhanyadik kis újszülöttnél megelégeli az asszisztálást, és közli, hogy el kell most már mennie a postára. Laca marasztalni próbálja: „De ez most beszorult”. Egy kislovacska nem tud megszületni. Nézik egymást. Utasítja Lilit, hogy hozzon vizet, hasonló hangnemben, mint, ami A játszma vége-beli Hamm és Clov felállás volt. A férfi magatehetetlen, mégis terrorizálni próbálja a nőt, és parancsolgat neki: „Hozd a slagot! Menj ki a csaphoz, nézd meg, hogy a hollanderben van-e tömítés. Tekerd föl a csapot. Csőkulccsal húzd meg, és aztán nyisd ki a csapot.” Laca nyújtja a fogót Lilinek, még mindig a lavórnál fekszik. Részben Garaczi László: Csodálatos vadállatok című színdarabja ihlette ezt a részt. Engednek vizet a lavórba, és Lili most már átveszi a feladatot, megtisztítja a „vértől” és a „magzatvíztől” a játékokat. Majd elmenőben még odaveti a kérdést Lacának: „Volt itt már a Fellini?” Ez ironizálás Magyar Dezsővel, aki, amikor Lili ismerte, nagy reménység volt már, és nem nagyon ismert el másokat. Laca: „Igen, velem akart beszélni.” Elmeséli Ginának, hogyan is történt mindez: „… csak először lekeveredtek Hódmezővásárhelyre. Onnan meg Orosházára, és csak aztán jöttek ide hozzánk. Mert velem akart beszélni. Volt vele egy pap, az meg folyton mormolt. Imádkozott. Erre én elkezdtem nyeríteni. Mire a pap hangosabban imádkozott. Én meg még hangosabban nyerítettem. Ezt egészen addig csináltuk, míg végre a pap kirohant. Sajnos a Fellini is. Még gyorsan odaszólt nekem: Ne törődjön vele, dr. Magyar Dezső. Nálunk Olaszországban van, aki az egész életét arra teszi fel, hogy ló legyen. Vagy kő. Vagy fa. És senki észre sem veszi.” A történet után egy székhalomból nézőteret rendez be, majd két tejes kancsóval a kezében elbandukol.

Lili visszaérkezett. Ginának hosszan beszél az anyaöl küszöbének elzárásáról, az újraszületésről. A Tibeti halottas könyvből lett véve ez a szöveg. Arról beszél, hogy Gina ember volt azelőtt, és legközelebb figyeljen oda, minek születik újjá. Ott voltak előttük a kis megszületett lovak, és tanította Ginát, hogy igen most kis lovak, de akár másnak is születhettek volna. Az előadásban elhangzó szöveg variációból idézek:

Most Gina, most igen fontos az anyaöl küszöbe elzárásának a módszereit alkalmazni. Az elzárásnak két fő módja van. A lényt, aki belépni készül oda, ebben meg kell akadályozni, és az öl küszöbét, amelybe beléphetne elzárni. Figyelsz? Akárki volt is… Figyelsz Gina? Akárki volt is a védőistenséged, én most mégis azt mondom neked, hogy nyugodtan mélyedj el. Mélyedj el nyugodtan a szemléletében… Négy féle születés létezik: a tojásban való újraszületés, az anyaölben való születés, a természetfeletti születés áthelyezés útján a paradicsomba, és a hő és a nedvesség útján való születés. A tojásban való újraszületés, és anyaölben való születés természetük szerint azonosak, és ha ez időben a vonzás és a taszítás érzése közben az ölbe való belépés mégis megtörténik, úgy a születés ló, szárnyas, kutya vagy ember képében lehetséges. Ezen másodlagos okok miatt a tudó az éter ösvényre lép, úgy abban a pillanatban, amikor a sperma és a pete egyesülnek, ő azt tapasztalja, hogy az együtt születés boldog állapotában van, amit azután ő eszméletlenségbe hullva él át. Figyelsz Gina? Később egy ilyen ovális formába zárva érzi magát. És azután amikor ölből kilép, szemeit fölnyitja, azt tapasztalja, hogy talán fiatal kutyaként születhetne újra. Mert korábban ember volt, most azonban mint kutya. Át kell élnie a kutyaól szenvedéseit. Vagy mint- van rosszabb- fiatal malac, disznóólban, vagy, mint egy hangya, bogár. Vagy mint egy kecske, bárány… születik újra és oly állapotban, ahonnan azonnali visszatérés nem lehetséges. Ez van. Mégis sokan vannak olyanok, akik bár emlékeztettek és kitaníttattak arra, hogy a gondolataikat célra törően irányítsák, de meg nem szabadíttattak. És mivel az anyaöl küszöbe előzőleg be nem záródott, most egy tanítás következik, ami az anyaöl kiválasztását ismerteti. Válaszd ki a megfelelő anya ölet, a tanításnak megfelelően. És ha állatként kell újraszületned úgy… be ne lépj ide még egyszer.”

Következő kép, hogy Lili ül a fotelban és kisállat-hirdetéseket olvas föl. Laca eközben a tejes kancsókkal a kezében áll előtte, majd harmonikával… Érdekes feszültség érződik itt a nő és a férfi között. A nő játszik, a fotelben ülve leuralkodja a férfit, aki nem szólalhat meg. Alig mozogva, állva, kezében tartogatva a tárgyakat kell hallgatnia, ahogy a nő hosszasan beszél a semmiről. A nő várja a férfitól, hogy csatlakozzon a játékba, de valahogy mégsem engedi. Megharagszik rá, ezért kicsit kínozza még. Csak szavakkal és tekintetekkel persze. A férfi látszólag passzív marad. Eleve vesztesként harcol.

Laca kisétál ebből a történetből, és a kirakott székek között harmonikázik, majd énekli az Akácos út című nótát. Csinos. Lili nézi őt. Szabadon énekel, kicsit hamisan, ritmustalanul. De vonzó, igazi férfi, ott, egyedül a harmonikával. Aztán Lili kisétál a teremből, és Laca csalódottan abbahagyja a dalolást. Csöndben áll egy darabig, magára hagyottan, majd ő is kisétál a teremből.

Bódy Gábor a forgatókönyv szerint festőt játszott volna a filmben. Az előadásban egy hosszú jelenetben kereste Lili és Laca a megfelelő falfelületet, hogy: „Gábor fessen hat freskót a színház falára.”

Laca elmeséli Ginának Tar Sándor Lassú teher című novelláját. Elszegényedő Kelet-Magyarország, rokkantnyugdíjas apa a kisfiával koldul a vonaton, tangóharmonikája van, de nem tud rajta játszani, kényszeríti a gyerekét, hogy énekeljen népdalokat. Kap egy sört, és mondja, hogy a gyerekének a veséjét, azt ő adta… stb. Gina, a hiperérzékeny színész-kutya az előadásban ennél a jelenetnél, amikor Laca sírt a novella mesélése közben, védő pozícióba helyezkedett a lábánál, és szembe nézett a közönséggel.

Megérkezik Sanyi, levelet hoz dr. Magyar Dezső részére. Sokáig úgy próbálták, hogy fentről, az utcáról egy törött ablaküvegen át ledobja a levelet. A játék az volt, hogy azt a levelet 1951-ben írták, és akkor jött meg, 2003-ban.

Mivel megjött Sanyi, összeáll a zenekar. A szülők dobolnak. Szétcsúszott kis együttes. A szülők így akarnak segíteni gyerekük zenei tanulmányaiban, aki ekkor még a valóságban is a pályaválasztás gyötrelmeit élte át.

Laca felolvassa Vollner László 1950. május 18-án írt levelét: (Valójában Dobay Péter írta, a forgatókönyvnek egy része.) Egy párttitkár öngyilkos lesz 1950-ben, és ír egy levelet, hogy nem tud tovább hinni a Rákosi-rendszerben.


ÖSSZEGZÉS



Az előadások tartalma alapszinten mindig a család személyes történetei voltak, de a politika, a történelem is szervesen ráépült erre a rétegre.

Attól függetlenül, hogy éppen kinek az élménye volt megfogalmazva egy jelenetben, a többi szereplő a jelenlétével megírta a saját személyes történetét. Ha nincs megfogalmazva a személyiség valódi problémája, akkor nem születik meg az előadás. A szereplők közti valóságos kapcsolat a motorja a munkának. Nem lehet „csinálni”, valamilyen kitalált szerepet játszani. Ezért nálunk nem lehet beugrással pótolni valakit, az erre irányuló próbálkozások rendre kudarcba fulladtak.

Mindig tetszettek a pici babakészítő műhelyek, órásboltok: ha bejön valaki, megszólal a csengő, minden olyan családias és nyugodt. Valami ilyesmit szeretnék a színészetben, de ez nagyon bonyolult.” Újpesten, ahol lakott, volt ilyen üzlethelység. Bement, megszólalt a csengő, és ott ült a babajavító bácsi, porcelánfejű babákat javított. (Az Argosz földje, én hazám c. előadásunkban volt porcelánbaba). Azt gondolta, hogy ilyet szeretne. Legyen egy ilyen kis üzlethelységük, ott vannak bent, bejönnek, és kijavítjuk a babát. Ha lenne annyi pénze, hogy még egyszer belevágjon egy ekkora vállalkozásba, akkor egy ilyen üzlethelységet szívesen venne. És akkor ott lenne a színház. Ugyanolyan nyugalommal és komolysággal.







Irodalomjegyzék:

- Krasznahorkai lászló: Ajánlás a Rókatánc című előadáshoz 2001. Augusztus 20

- Zima István: Orwell világa szociológus szemmel (on-line) In: Eötvös Lóránd Tudományegyetem Társadalomtudományi Kar, Bp. 2008. Október, 35-37. oldal

<URl: https://docs.google.com/viewer?a=vHYPERLINK "https://docs.google.com/viewer?a=v&q=cache:5IfjUTxzs88J:5mp.eu/fajlok/zima/orwell_vilaga_szociologus_szemmel_www.5mp.eu_.doc+&hl=hu&gl=hu&pid=bl&srcid=ADGEESj1V4BPeRtgnMhidymJlkqmSVTzojsosvoB5zCus1Jp4LAllrmkTT443BLsjBxqASqEv9ZolA-TNA0jrckVMlxWd26Ai2jKNnQaoqyBq5NsGvTB6eGI96e-H9X4kSpcwvH6VTdY&sig=AHIEtbSXEvGbSUwTnNKJRvpsUSsJPZfBMg&pli=1"&HYPERLINK "https://docs.google.com/viewer?a=v&q=cache:5IfjUTxzs88J:5mp.eu/fajlok/zima/orwell_vilaga_szociologus_szemmel_www.5mp.eu_.doc+&hl=hu&gl=hu&pid=bl&srcid=ADGEESj1V4BPeRtgnMhidymJlkqmSVTzojsosvoB5zCus1Jp4LAllrmkTT443BLsjBxqASqEv9ZolA-TNA0jrckVMlxWd26Ai2jKNnQaoqyBq5NsGvTB6eGI96e-H9X4kSpcwvH6VTdY&sig=AHIEtbSXEvGbSUwTnNKJRvpsUSsJPZfBMg&pli=1"q=cache:5IfjUTxzs88J:5mp.eu/fajlok/zima/orwell_vilaga_szociologus_szemmel_www.5mp.eu_.doc+HYPERLINK "https://docs.google.com/viewer?a=v&q=cache:5IfjUTxzs88J:5mp.eu/fajlok/zima/orwell_vilaga_szociologus_szemmel_www.5mp.eu_.doc+&hl=hu&gl=hu&pid=bl&srcid=ADGEESj1V4BPeRtgnMhidymJlkqmSVTzojsosvoB5zCus1Jp4LAllrmkTT443BLsjBxqASqEv9ZolA-TNA0jrckVMlxWd26Ai2jKNnQaoqyBq5NsGvTB6eGI96e-H9X4kSpcwvH6VTdY&sig=AHIEtbSXEvGbSUwTnNKJRvpsUSsJPZfBMg&pli=1"&HYPERLINK "https://docs.google.com/viewer?a=v&q=cache:5IfjUTxzs88J:5mp.eu/fajlok/zima/orwell_vilaga_szociologus_szemmel_www.5mp.eu_.doc+&hl=hu&gl=hu&pid=bl&srcid=ADGEESj1V4BPeRtgnMhidymJlkqmSVTzojsosvoB5zCus1Jp4LAllrmkTT443BLsjBxqASqEv9ZolA-TNA0jrckVMlxWd26Ai2jKNnQaoqyBq5NsGvTB6eGI96e-H9X4kSpcwvH6VTdY&sig=AHIEtbSXEvGbSUwTnNKJRvpsUSsJPZfBMg&pli=1"hl=huHYPERLINK "https://docs.google.com/viewer?a=v&q=cache:5IfjUTxzs88J:5mp.eu/fajlok/zima/orwell_vilaga_szociologus_szemmel_www.5mp.eu_.doc+&hl=hu&gl=hu&pid=bl&srcid=ADGEESj1V4BPeRtgnMhidymJlkqmSVTzojsosvoB5zCus1Jp4LAllrmkTT443BLsjBxqASqEv9ZolA-TNA0jrckVMlxWd26Ai2jKNnQaoqyBq5NsGvTB6eGI96e-H9X4kSpcwvH6VTdY&sig=AHIEtbSXEvGbSUwTnNKJRvpsUSsJPZfBMg&pli=1"&HYPERLINK "https://docs.google.com/viewer?a=v&q=cache:5IfjUTxzs88J:5mp.eu/fajlok/zima/orwell_vilaga_szociologus_szemmel_www.5mp.eu_.doc+&hl=hu&gl=hu&pid=bl&srcid=ADGEESj1V4BPeRtgnMhidymJlkqmSVTzojsosvoB5zCus1Jp4LAllrmkTT443BLsjBxqASqEv9ZolA-TNA0jrckVMlxWd26Ai2jKNnQaoqyBq5NsGvTB6eGI96e-H9X4kSpcwvH6VTdY&sig=AHIEtbSXEvGbSUwTnNKJRvpsUSsJPZfBMg&pli=1"gl=huHYPERLINK "https://docs.google.com/viewer?a=v&q=cache:5IfjUTxzs88J:5mp.eu/fajlok/zima/orwell_vilaga_szociologus_szemmel_www.5mp.eu_.doc+&hl=hu&gl=hu&pid=bl&srcid=ADGEESj1V4BPeRtgnMhidymJlkqmSVTzojsosvoB5zCus1Jp4LAllrmkTT443BLsjBxqASqEv9ZolA-TNA0jrckVMlxWd26Ai2jKNnQaoqyBq5NsGvTB6eGI96e-H9X4kSpcwvH6VTdY&sig=AHIEtbSXEvGbSUwTnNKJRvpsUSsJPZfBMg&pli=1"&HYPERLINK "https://docs.google.com/viewer?a=v&q=cache:5IfjUTxzs88J:5mp.eu/fajlok/zima/orwell_vilaga_szociologus_szemmel_www.5mp.eu_.doc+&hl=hu&gl=hu&pid=bl&srcid=ADGEESj1V4BPeRtgnMhidymJlkqmSVTzojsosvoB5zCus1Jp4LAllrmkTT443BLsjBxqASqEv9ZolA-TNA0jrckVMlxWd26Ai2jKNnQaoqyBq5NsGvTB6eGI96e-H9X4kSpcwvH6VTdY&sig=AHIEtbSXEvGbSUwTnNKJRvpsUSsJPZfBMg&pli=1"pid=blHYPERLINK "https://docs.google.com/viewer?a=v&q=cache:5IfjUTxzs88J:5mp.eu/fajlok/zima/orwell_vilaga_szociologus_szemmel_www.5mp.eu_.doc+&hl=hu&gl=hu&pid=bl&srcid=ADGEESj1V4BPeRtgnMhidymJlkqmSVTzojsosvoB5zCus1Jp4LAllrmkTT443BLsjBxqASqEv9ZolA-TNA0jrckVMlxWd26Ai2jKNnQaoqyBq5NsGvTB6eGI96e-H9X4kSpcwvH6VTdY&sig=AHIEtbSXEvGbSUwTnNKJRvpsUSsJPZfBMg&pli=1"&HYPERLINK "https://docs.google.com/viewer?a=v&q=cache:5IfjUTxzs88J:5mp.eu/fajlok/zima/orwell_vilaga_szociologus_szemmel_www.5mp.eu_.doc+&hl=hu&gl=hu&pid=bl&srcid=ADGEESj1V4BPeRtgnMhidymJlkqmSVTzojsosvoB5zCus1Jp4LAllrmkTT443BLsjBxqASqEv9ZolA-TNA0jrckVMlxWd26Ai2jKNnQaoqyBq5NsGvTB6eGI96e-H9X4kSpcwvH6VTdY&sig=AHIEtbSXEvGbSUwTnNKJRvpsUSsJPZfBMg&pli=1"srcid=ADGEESj1V4BPeRtgnMhidymJlkqmSVTzojsosvoB5zCus1Jp4LAllrmkTT443BLsjBxqASqEv9ZolA-TNA0jrckVMlxWd26Ai2jKNnQaoqyBq5NsGvTB6eGI96e-H9X4kSpcwvH6VTdYHYPERLINK "https://docs.google.com/viewer?a=v&q=cache:5IfjUTxzs88J:5mp.eu/fajlok/zima/orwell_vilaga_szociologus_szemmel_www.5mp.eu_.doc+&hl=hu&gl=hu&pid=bl&srcid=ADGEESj1V4BPeRtgnMhidymJlkqmSVTzojsosvoB5zCus1Jp4LAllrmkTT443BLsjBxqASqEv9ZolA-TNA0jrckVMlxWd26Ai2jKNnQaoqyBq5NsGvTB6eGI96e-H9X4kSpcwvH6VTdY&sig=AHIEtbSXEvGbSUwTnNKJRvpsUSsJPZfBMg&pli=1"&HYPERLINK "https://docs.google.com/viewer?a=v&q=cache:5IfjUTxzs88J:5mp.eu/fajlok/zima/orwell_vilaga_szociologus_szemmel_www.5mp.eu_.doc+&hl=hu&gl=hu&pid=bl&srcid=ADGEESj1V4BPeRtgnMhidymJlkqmSVTzojsosvoB5zCus1Jp4LAllrmkTT443BLsjBxqASqEv9ZolA-TNA0jrckVMlxWd26Ai2jKNnQaoqyBq5NsGvTB6eGI96e-H9X4kSpcwvH6VTdY&sig=AHIEtbSXEvGbSUwTnNKJRvpsUSsJPZfBMg&pli=1"sig=AHIEtbSXEvGbSUwTnNKJRvpsUSsJPZfBMgHYPERLINK "https://docs.google.com/viewer?a=v&q=cache:5IfjUTxzs88J:5mp.eu/fajlok/zima/orwell_vilaga_szociologus_szemmel_www.5mp.eu_.doc+&hl=hu&gl=hu&pid=bl&srcid=ADGEESj1V4BPeRtgnMhidymJlkqmSVTzojsosvoB5zCus1Jp4LAllrmkTT443BLsjBxqASqEv9ZolA-TNA0jrckVMlxWd26Ai2jKNnQaoqyBq5NsGvTB6eGI96e-H9X4kSpcwvH6VTdY&sig=AHIEtbSXEvGbSUwTnNKJRvpsUSsJPZfBMg&pli=1"&HYPERLINK "https://docs.google.com/viewer?a=v&q=cache:5IfjUTxzs88J:5mp.eu/fajlok/zima/orwell_vilaga_szociologus_szemmel_www.5mp.eu_.doc+&hl=hu&gl=hu&pid=bl&srcid=ADGEESj1V4BPeRtgnMhidymJlkqmSVTzojsosvoB5zCus1Jp4LAllrmkTT443BLsjBxqASqEv9ZolA-TNA0jrckVMlxWd26Ai2jKNnQaoqyBq5NsGvTB6eGI96e-H9X4kSpcwvH6VTdY&sig=AHIEtbSXEvGbSUwTnNKJRvpsUSsJPZfBMg&pli=1"pli=1

- Harangozó Márta: III. Richard lenne. In: Esti Hírlap 1971.XI.25

- Csapó: Kaposváron – Nagyon jó. In: Zalai Hírlap, 1974. február 10

- Nyilas Misi rendezni szeretne. In: Színház, 1969. XI-XII

- Monori Lili. In: Magyar Ifjúság, 1972. január 7; 14. oldal

- G. Szabó László: Natasa, Kovács Juli és mások. Beszélgetés Monori Lilivel. In: Új Szó, 1977. március 6

- Bóta Gábor: A siker tönkreteszi az embert. Monori Lili újra színpadon. In: Magyar Hírlap, 1996. Január 25; 14. oldal

- Hegedüs Bálint; Ellenfény, 1998. Január; 26-29. Oldal

- Kővári Orsolya. Nem színházhoz, emberekhez kötődtem. Beszélgetés Székely B. Miklóssal. In: Kritika, 2009. November 19. oldal

- Láng Zsuzsa: Szentkirályi utca 4. Monori Lili és Székely B. Miklós arról, hogy miért fontosabb a karriernél a nyugalom. 1999

- Esterházy Péter. Egy kékharisnya följegyzéseiből. Monori, Székely B. In: ÉS 1992. Július 3.

- Zentai Mari: Mamutok pedig vannak. Körülbelül 1996-1997

- Benedek István (1957): Aranyketrec. Budapest: Gondolat Könyvkiadó, 148. oldal

- Némán tér vissza régi színházába. In: Blikk, 1996. Január 19

- Bihari László: Életjel egy pincéből. In: Magyar Hírlap, 1997. Február 8.

- Sajó Yvette: Létezik másféle színház is. Művészcsalád a pincében. In: Esti Hírlap, 1996. Január 23.

- Erdély Miklós: Mit keres Einstein a tengerparton? Gondolkozás Bob Wilson operája alatt. In: Színház, 1978. március

- Bartus László: A diktatúrák lélekrajza. <on-line> In: Amerikai Népszava Online, 2011. augusztus 16

URL: http://nepszava.com/2011/08/velemeny/bartus-laszlo-a-diktaturak-lelekrajza.html

                  • Sajó Yvette: „ A mi pincénkben minden a színházról szól” Monori Lili családi színpada. In: Elite, 1996. Szeptember

                  • Tar Sándor: Lassú teher. Bp.: Magvető, 1998. 204-223. Oldal

                  • Virginia Woolf: Orlando

                  • Samuel Beckett: Minden elesendők. Bp.: Európa Könyvkiadó, 1998. 195-233. oldal

                  • Samuel Beckett: A játszma vége. Bp.: Európa Könyvkiadó, 1998. 103-153. Oldal

                  • James Joyce: Ulysses. Bp.: Európa Könyvkiadó, 1974; 834-896. Oldal

                  • William Shakespeare: Macbeth. Európa Könyvkiadó

                  • Csáth Géza: Egy elmebeteg nő naplója. Bp.: Magvető, 1978

                  • Ingmar Bergman: Persona. Európa Könyvkiadó, 1979; 297-347. Oldal

                  • Piers Vitebsky: A sámán

                  • Gabriel Garcia Marquez: Száz év magány

Köszönöm Monori Lili és Székely B. Miklós segítségét.