2021. 05. 26.

Élet és Irodalom XLIV évfolyam, 23. szám

https://www.es.hu/old/0026/default.htm

1/2

Néhány héttel ezelõtt, egy szép májusi hétvégén a Vígszínházban vendégszerepelt Pina Bausch

világhírû együttese, a Wuppertali Táncszínház.

Ugyanezen víkend vasárnapján – a wuppertaliak harmadik estjével egy idõben – bemutatót tartott a

Szentkirályi utca 4. szám alatti pincében Monori Lili és Székely B. Miklós.

A két elõadásnak abszolút semmi köze egymáshoz, egybeesésük a véletlen mûve. A wuppertaliak

bemutatkozását hatalmas hírverés és jelentékeny protokoll kísérte, a produkció védnöke a páholyban helyet

foglaló államelnök volt, a Vígszínház és a Szent István körút fényárban úszott, az eseményt nagyvonalú

elõkelõség lengte be, ingyen osztogatták a díszes kiállítású mûsorfüzetet, bár a legdrágább jegyért csaknem

ötezer forintot kértek, és természetesen ott volt tout Budapest. Monoriék premierjérõl kilenc

négyzetcentiméteres keretes hirdetés tudósított egyetlen újságban, meg egy letéphetõ blokk a málló

pincefalon, különösebb protokollra nem emlékszem, várnunk kellett hétig a húgyos Szentkirályi utcában,

amíg kinyílt a vasajtó, és lemehettünk, itt a jegyért nem kellett fizetni, egyáltalán nem volt jegy, ott volt

viszont Esterházy meg Horváth Péter, és még két tucat ember, most az egy héttel késõbbi elõadásról

beszélek, mert összesen hármat tartottak, mint a wuppertaliak, egy másikon ott volt MGP is, olvastam, amit

írt, talán õ meg Esterházy köti össze „valahol” mégis a két eseményt, róluk effektív tudom, hogy Bauschékat

is látták.

Van még valami közös. Bauschék elõadását Magyarország inspirálta, ezt deklarálták is. Monoriék

nem deklarálták, viszont látni.

A Wuppertali Táncszínház Egy elõadás címû elõadásán nyájas-zöld hegyoldal látható (többen a

Gellérthegyet asszociálták), amelyrõl csörgõ patakocskákban víz folydogál lefelé egy tocsogóba. A víz

máshol is megjelenik, vödrökbõl öntögetik a szereplõk egymás fejére, megmosakszanak, belelubickolnak,

spriccelik. Nem hinném, hogy a fürdõváros reklámja volna, a rituális megtisztulást sem vélem beleérteni,

valami pajkosságot érzek a fürdõzésben, játékos évõdést, finom bizalmaskodást, a vízzel ugyanúgy

viszonyba kerülnek ezek a kedves, szép, jó-nézni-õket színészek, mint velünk, nézõkkel, egymáshoz

dörzsölik két mutatóujjukat, amivel ad personam az elsõ sorokban ülõk nemi viszonyai iránt érdeklõdnek,

nagyon sok báj, kellem és személyesség van ebben a közeledésben, igazi univerzális, bizalmaskodásmentes

barátkozás, a mozgás nemzetközi nyelvén, néha szavakkal is, a tört magyar beszéd frivolságával, a finom

etûdök ötletességével és virtuozitásával, ahogy a különféle kellemes zenékre nem valami konvencionális

koreográfiát adnak elõ, és fõleg nem tütüben, trikóban, balettcipõben, a tánckonvenció unalomig ismert

klasszikus és modern válfajainak fölhasználásával vagy akár továbbfejlesztésével, hanem gyökeresen

másképp, a színházi kommunikáció konvenciótlan, szabad, boldog problémátlanságával.

Volt, aki fölrótta ezt a problémátlanságot Bauschéknak, számon kérte korábbi konfliktusos

gondolatiságukat, mit tegyünk, ha egyszer erre inspirálta õket a magyar valóság, itt töltöttek több hónapot,

járták a bel- és külvárost, megfordultak piacokon, mûvházakban, még nyírségi cigánytanyákra is elmentek,

nem azért mondom, az országimázsért felelõs hivatal kezdhetne ezzel valamit. Igaz, a wuppertali

elõbemutató kritikusai leszedték a keresztvizet az elõadásról, no de még a budapesti bemutató is csak a

fõpróba volt, az igazi premier majd jövõre lesz Párizsban, addig tart a több száz milliós projekt, boldog

ország (nem az ihletet adó), amely ennyit áldoz mûvészeire.

Nem tudom, a Szentkirályi Pincében jártak-e Bauschék országkerülõ útjukon, ha nem, elmondom,

hogy ez egy háromrészes pincelabirintus, közülük most kettõ játszik színházat, ez amolyan sétálószínház,

megyünk a szereplõk – Monori, Székely B., Horváth Sándor-Farkas, Szabó Miki bárány és Jerke bárány –

után, ahová a bárányok követik Monorit, oda követjük mi is a bárányokat, az egyik pincerészben le lehet

ülni, ott ágy van meg valami bútorféle, a másik üres, csak csupasz villanykörte lóg, ez majd a legvégén

játszik, addig nagyjából annyi történik, hogy Székely B., azaz Laca a falnak rugdossa a focit a sötétben,

amikor kivilágosodik, barátcsuhában, Horváth Sándor-Farkassal együtt, kõvel ír láthatatlanul a falra,

mondhatni kõbe vésik az igét, a létigét, egyszer sikerült elkapnom, Laca azt írta föl, LÉT, a diskurzus a két

férfi közt csakugyan valami létfilozófiai izérõl szól, amibe Monori idõnként közbeszól, neki más a

problémája, õ színésznõ szeretne lenni, olyan a szájpadlása, hogy egy hozzáértõ megmondta, sokra viheti,

csak tanulnia kellene, az anyukájának pedig nincs a tanításra pénze, pedig milyen szépen tudja a strandon

vagy hol fülbe súgni, hogy Lóci óriás lesz, ez így megy egy ideig, aztán Monori megkéri Lacát, gondolkodás

nélkül mondja meg, mit csinálna most legszívesebben, Laca némi gondolkodás után azt mondja, focizna,

aztán csak állnak, aztán Monori, így állva, nekünk háttal, a hosszú kabátja alatt bevizel, sugár csorog a kabát

alól, itt is van víz, van csobogás, ha nem is oly csiklandós, késõbb, a másik pincében Laca fölvesz a földrõl

egy lucskos fehérnemût, kifacsarja, nejlonban elviszi, a bárányok hallgatnak, többször átkapaszkodnak az

ágyon Monori fölött, néha a nézõkhöz sündörögnek, enni is kapnak, miután Laca megkérdezi, etettél-e már,

mintha valami tanyán volnánk, az elõadás Faulkner Tanyán címû regénye segítségével készült, a címe A

hosszú nyár II., Monori ezüst estélyiszandálban újra elõhozza a színésznõséget, kétszer elmondja, hogy ott

2021. 05. 26.

Élet és Irodalom XLIV évfolyam, 23. szám

https://www.es.hu/old/0026/default.htm

2/2

volt, amikor egy asztal körül ült a Cserhalmi meg a Magyar Dezsõ, aztán valaki hintázott a széken, és a

fejével lóbálta a villanykörtét, meg is mutatja, nem úgy kell, mondja Laca, õ is megmutatja, lassan fejelni

kezd a lelógó villanykörtével, felállnak, kimennek, mögöttük a birkák, ottmarad súlyos jelenlétük hiánya,

érezni, hogy vége, de senki sem indul el, bénít a konvenció és a döbbenet, pedig ez a legfölszabadítóbb játék,

amit láttam, merõben személyes, ironikus traktátus a „Valóság” és a „Mûvészet” távolságáról (gondolom),

szédítõ, lesújtó, arcpirító és röhejes, önkéntes színházi számûzöttek hiúság, önsajnálat és számonkérés

nélküli, mondhatni tárgyilagosan emelkedett véleménye a világról, a „színészetrõl”, nem tudom, Monoriék

voltak-e országjáráson vagy csak az országban élnek, fölfedezték-e Magyarországot vagy megfinanszírozták

maguknak a többéves projektet, ahogy szokták, hogy hátha inspirálóan hat rájuk, amit maguk körül

tapasztalnak.

Nem is tudom. Mindenesetre egy másik elõadás. És egy másik ország.

(Egy elõadás – Wuppertali Táncszínház; A hosszú nyár II. – Szentkirályi Pince)